¹Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. ²A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. ³Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. ⁴Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. ⁵És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Így lett este, és lett reggel: első nap. ⁶Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. ⁷Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. ⁸Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. ⁹Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt. ¹⁰Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó. ¹¹Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem, amelyben magva lesz a földön. És úgy történt. ¹²Hajtott tehát a föld növényeket: füvet, amely fajtájának megfelelő magvakat hoz, és gyümölcstermő fát, amelynek ugyancsak fajtájának megfelelő magva van. És látta Isten, hogy ez jó. ¹³Így lett este, és lett reggel: harmadik nap. ¹⁴Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és meghatározó jelei legyenek az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek. ¹⁵Legyenek ezek világító testek az égbolton, hogy világítsanak a földre. És úgy történt. ¹⁶Megalkotta Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjszaka; meg a csillagokat. ¹⁷Az égboltra helyezte őket Isten, hogy világítsanak a földre, ¹⁸és uralkodjanak nappal meg éjszaka, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. ¹⁹Így lett este, és lett reggel: negyedik nap.

Az állatok teremtése

²⁰Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt. ²¹És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle fajta úszó élőlényeket, és a különféle fajta madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. ²²Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek meg a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön! ²³Így lett este, és lett reggel: ötödik nap. ²⁴Azután ezt mondta Isten: Hozzon létre a föld különféle fajta élőlényeket: különféle fajta barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt. ²⁵Megalkotta Isten a különféle fajta földi állatokat, a különféle fajta barmokat, meg a föld mindenféle csúszómászóját. És látta Isten, hogy ez jó.

Az ember teremtése

²⁶Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik. ²⁷Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. ²⁸Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! ²⁹Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. ³⁰Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. ³¹És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap. (I.Mózes 1.)

*

Mindannyian sokszor hallottuk már ezeket a szavakat, hiszen a teremtéstörténet a Biblia legismertebb történetei közé tartozik. Részben azért van ez így, mert az elmúlt időben a keresztyén hitet támadó emberek azt próbálták teljes erejükkel bebizonyítani, hogy ez a történet az, ami legjobban igazolja, hogy csupán a tudományos, vagy természettudományos alapon álló gondolkodás az, aminek jövője van. Az Istenbe vetett hit régi, letűnt korok népbutítása, ami ma már elfogadhatatlan a modern, a gondolkodó, s tanult emberek számára. Így aztán nem csak tudományos érveléssel, hanem olykor bántó gúnyolódással is igyekeztek az őstörténeteket, köztük a teremtés történetét is az emberek előtt, különösen a fiatalok előtt, nevetségessé tenni, s azt a gondolkodásukból is kitörölni.

De a teremtéstörténet azért is ott van a legismertebb történetek között, mert ezek az Igék az elmúlt évtizedekben középpontba kerültek abban a vitában amelyik arról a kérdésről szól, hogy miként kell gondolkodni a kezdetekről, a mindenség, a teremtett világ keletkezéséről. Vajon a teremtés, vagy az evolúció az igaz állítás? 

Így aztán mivel ilyen nagyon ismert ez a bibliai Ige, az igehirdetőknek olykor könnyebb róla szólni.

Én mára az első néhány mondatot választottam ki alapigéül. Azt olvassuk ebben az első néhány mondatban, hogy Isten a világ teremtője. A semmiből előhívta, megteremtette a látható valóságot, aminek jellemzője az volt ott a teremtés kezdetén, hogy „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt,…”   

Kaotikus, félelmetes, sötétségben veszteglő volt ez a föld itt még. Nem látható benne még az, hogy ennek a nagy zűrzavarnak valami értelme, valami célja van. A kaotikus föld felett azonban Isten Lelke jelent meg és átölelte, melengette, hatása alá vonta ezt a sötétségtől borított anyaghalmazt. Nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott ez az állapot, csak az tudjuk, azt mondja el számunkra Isten Igéje, hogy eljött az a pillanat, amikor Isten parancsszava felhangzott: „Legyen világosság!” És ez azonnal megtörtént: „ lett világosság. ⁴Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. ⁵És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Így lett este, és lett reggel: első nap.” 

Ma már vannak természettudományos elgondolások arról, hogy ez hogyan volt lehetséges az égitestek megteremtése előtt, de én nem kívánok ma természettudományos elméletekkel foglalkozni. 

A lényeg az, hogy a teremtés kezdetén a sötétségnek és a zűrzavarnak a félelmetes állapota létezik, amely felett megjelent Isten Lelke és elkezdte előkészíteni annak a csodálatos gazdagságnak a megvalósítását, amit Isten elgondolt erről a világról. S, amikor ez az előkészítő munka befejeződik, akkor felhangzik Isten hatalmas, teremtő szava: Legyen világosság! S a világosság felragyogása után Isten véghezviszi fokról fokra a teremtést, megvalósítja mindazt, amit elhatározott. Ennek a parancsszónak a felhangzásával kezdődik el, s ennek a szónak a felhangzásával lesz láthatóvá Isten cselekvése, az Ő felfoghatatlan hatalma és dicsősége, s a teremtett világ iránti végtelen szeretete és jósága. 

Mindez végiggondolva arra juthatunk el, hogy Isten ezt a világot úgy teremtette meg, s benne minket, embereket is, hogy csodálatos gazdagsággal és szépséggel ékesített életteret teremtett, mérhetetlen távlatokat ajándékozott, nyitott meg teremtő akaratával a teremtett világ és az ember számára.  

De, amikor mi erre a világra rátekintünk, s önmagunk életére is szemléljük, látva és csodálva annak szépségét és gazdagságát, akkor azt érzékeljük, hogy mégsem működik minden olyan jól, ahogyan működnie kellene. Valahol mindig van valami hiba. A költő jól ismert és sokat idézett versében így fogalmaz:

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      – belőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
      – mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
      – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

*

Újra kezdeni mindent e világon,
      – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol…

Arról van ugyanis szó, hogy az ember az engedetlensége és lázadása miatt elindult vissza a káosz, a sötétség világa felé. Ez a bűn fogalmának a lényege. S az Isten által teremtett világban, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek az életében, megjelent a bűn miatt újra a sötétségnek, az ürességnek, a széthullásnak és a végső megsemmisülésnek a hatalma. A bűn nem más, mint az Isten teremtő akaratával való szembefordulás. Az antiteremtés folyamata. Minden olyan jónak, szépnek, örömnek és boldogságnak a tagadása, amit Isten elgondolt a világ felől és az ember felől.  

Végig kell gondolni az emberiség történetét, körül kell nézni abban a világban, amiben élünk és azonnal látjuk azt, hogy mindenütt felfedezhető ez a folyamat, a zűrzavar, az üresség, a sivárság, a sötétség erői mindenben ott vannak, és szüntelenül ostromolnak bennünket.  

Sokan azt mondják ugyan, hogy a kultúra, a művészetek, az emberi tudás képesek ennek a folyamatnak a megállítására, a romlás megakadályozására. Biztosan van valamilyen szerepe mind ennek ebben. De nekem ennél az érvelésnél az jut eszembe, hogy a pestszentimrei gyülekezetbe jónéhányszor meghívtunk igen kiváló művészeket, tudósokat, akiknek a munkái széles körben ismertek. Tisztelettel hallgattuk őket, és sokszor talán még áhítattal is. De meg kell vallani, hogy egyre sem tudok úgy emlékezni, hogy benne láttam volna a magyarság, Európa, vagy a világ jövőjét. Mindegyikükben ott volt az emberi gyarlóság és annak az erőnek a valósága, ami világunkat hatalmában tartja. 

De nem kell csak általánosságban a világról beszélni, hanem önmagunkra kell nézni és látjuk, érezzük, újra és újra szembesülünk azzal, hogy valami hiányzik, elveszett. Az emberi életben ott van a sötétségnek, a szétesésnek, a kietlenségnek a fenyegetése, pusztító hatalma. Bárhova nézünk, mindenütt találkozunk a jelenlétével, rombolásával. Nincsen olyan emberi élet, nincsen olyan része ennek a világnak, ahol ne lenne jelen, és ne mutatná hatalmát romboló munkájával. 

Korábban az emberek nem voltak olyan információknak a birtokában, amiknek segítségével áttekinthették, felmérhették volna a világnak a valóságos állapotát. Nekünk már sokkal több információ áll rendelkezésünkre. Ez okozza azt a csalódottságot és reménytelenséget, ami ott van mindenütt a szívekben. Látjuk, hogy valóban az jellemző ránk, különösen a XXI. század emberére, amit a Jelenések könyvében olvasunk: „…ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen..” 

Ez a bűn lényege! Ez a mi életünk! Világunkat és személyes életünket fenyegeti, és támadja és rombolja a puszta, a kietlenség, a semmi hatalma.

De ebben a reménytelen vergődésben, amiben él ez a világ, s amiben az ember éli az életét mégis szól az evangélium. S az evangélium első nagy üzenete az, hogy „Isten Lelke lebeg a vizek fölött.” 

Isten Lelkének hatalma, élő jelenléte akadályozza meg a teljes összeomlást, azt, hogy elnyeljen, magával ragadjon mindent, s bennünket is, a semmi sodra.  

Földünkön mindenütt az emberi szívek sokaságában ott vannak a bibliai Igék a szeretetről, a szolidaritásról, bizonyos erkölcsi értékrendről, amit Isten az emberi szívekbe írt teremtő hatalmával és, ami még hat, akkor is, ha néha azt érezzük, hogy nagyon mélyen vagyunk már. Nemes kezdeményezések jelennek meg a társadalomban, amik akadályozzák a teljes széthullást és a teljes összeomlást. Szólnak a harangok vasárnaponként és minden nap a világ minden táján, és a világ nagy részén valamilyen formában hirdettetik az Isten Igéje.   

És egyéni életünkben is érezzük, hogy az életünk eseményeiből következtethetünk arra, hogy Isten kegyelme, szeretete, Lelkének ereje védelmez, betakar bennünket. 

Különösen akkor látja ezt az ember, amikor életének egy egy időszakában visszatekint és felfedezi azt, hogy egy láthatatlan erő, egy láthatatlan kéz hogyan védte, hogyan igazgatta, vezette, irányította a lépteit. 

A költő olyan szépen fogalmazza meg a vallomását erről:

Valaki véd mindig engem,

Mióta csak megszülettem.

Köröttem jár láthatatlan,

Újra más és más alakban.

Vigyázott rám ezer bajban,

Pedig néha majd meghaltam.

Ha üldöztek, jól elrejtett,

S jelezte a csapdát, vermet.

Mikor álltam bírák előtt,

Ő adott szavamnak erőt.

Ha nehéz volt munkám, dolgom,

Ő segített ezer módon,

S nem engedte semmiképpen,

Hogy gyalázat, szégyen érjen.

Valaki véd, szeret engem,

Pedig talán nem érdemlem.

Ezt hirdetjük is mindenkinek, és nagyon sokan vannak, akik felfedezik saját életükben, vagy esetleg nagyobb összefüggésekben, hogy ma is, úgy ahogyan az előző évszázadokban, évezredekben Isten Lelke lebeg e felett a világ felett és az emberi életek felett. 

Nem azért létezik még ma is ez a világ, mert olyan sok nagyszerű ember, hős volt és van ezen a világon, hanem azért, mert Isten Lelke körülveszi, átöleli, meghatározza a világot. Minden nagyszerű ember, hős és lángész a Lélek ereje által támad és Isten megtartó szeretetének az ajándéka. Mert Isten nem akarja azt, hogy az Ő teremtett világa menthetetlenül visszahulljon a káosz tengerébe. 

Ez az evangélium első üzenete a számunkra! De van egy másik üzenet is, ami nélkül ez az első üzenet önmagában még kevés. Hiszen az, hogy Istennek oltalmazó erői visszatartják az embert és világát, fenyegető erőket folyamatosan, az még nem jelent megoldást. A zuhanást megfékezte Isten ereje, de a teremtett világot, az emberi életet az jellemzi, hogy valami hiányzik valahol.  

Az evangélium második fontos üzenete az, hogy Isten teremtő szava, ami megfordíthatja a folyamatokat, felhangzott ebben a káosz, semmi felé zuhanó, süllyedő világban újra: Legyen világosság! 

Isten szava Jézus Krisztus által szólalt meg a mi világunkban. „ Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogyha valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézus pedig így szól erről: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” 

Istennek a Jézus Krisztusban felragyogó világossága minden ember életében, minden ember életének minden részletében fel kell, hogy ragyogjon ahhoz, hogy az életünk meggyógyuljon, s a helyes irányba tudjon növekedni, kiteljesedni. Megálljon a zuhanás, megerőtlenüljön a sötétségnek, a káosznak a hatalma. 

Ezt az eseményt nevezi a Biblia megtérésnek, vagy újjászületésnek. Aki a Krisztusban van, akinek az élete Krisztusban van elrejtve, vagy akinek szívében Jézus él, az új teremtés. A régiek elmúltak, s íme újjá lett minden. 

Jézus azt mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő, s ti a szőlővesszők, ha énbennem maradtok és én tibennetek, akkor teremtek sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” 

Meg kell érteni, hogy lehet sokat beszélni a jó Istenről, lehet buzgó egyháztagnak lenni, s mindez igaz és nagyon sok értéket is hordoz magában, de az élet, a gyógyulás, az üdvösség csak úgy lehet a mienk, ha életünkben valóságosan felhangzik Isten teremtő szava Jézus által: Legyen világosság! És Jézus Krisztus élő jelenléte által, a vele megtalált személyes kapcsolat által valóban megtörténik a csoda, valóban felragyog a világosság.  

Az egyház életének nagy hiányossága az, amikor szép programokat, meghitt áhítatokat, nagyszerű ismeretszerzési lehetőségeket, táborozásokat és mindenféle nagyszerű alkalmakat próbál felkínálni az embereknek, s mindeközben az élő Krisztus, az Ő hívása, a vele megtalálható személyes kapcsolat mellékessé, lényegtelenné válik, vagy teljesen kimarad az egyházi életből.  

Jézusban, Jézus jövetele által ragyog fel az ember szívében a világosság, s kezdődik el az új teremtés. Ebben a világosságban látja meg és éli át az ember azt, hogy Isten milyen csodálatos szeretettel szeret minket, embereket. (Milyen szeretettel szeret engem az Isten!) Ebben a világosságban lesz látható az, hogy milyen szánalmas az ember élete Isten nélkül és Krisztusban milyen gazdag, milyen csodálatos élet tárul fel előtte. Ebben a találkozásban kezd el gyógyulni az ember élete, s életének minden nyomorúsága fájdalma. Ebben a világosságban lesz láthatóvá az a jövő, amit Isten készít nekünk. Mert Ő ki akar és ki is tud szabadítani bennünket ebből a szánalmas, vergődő, a széthullással állandóan küzdő életből, van hatalma arra, hogy örök életet, dicsőséget ajándékozzon nekünk. 

Akinek az életében felhangzott Isten teremtő szava Jézus által: Legyen világosság! – az attól kezdve más értékrenddel, másfajta törekvésekkel, másféle életformával kezd élni ebben a világban.  

Felhangzik az életünkben a teremtő szó: Legyen világosság! – hogy majd elérkezzünk oda, arra az állapotra, amikor Isten új teremtési munkája teljességre jut, amikor majd életünk kiteljesedik és megszólal életünk felett Isten áldó szava, felhangzik az örömének. „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; ⁴és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” ⁵A trónuson ülő ezt mondta: „Íme, újjáteremtek mindent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!” ⁶És ezt mondta nekem: „Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. ⁷Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.” 

Világunkat, életünket a bűn határozza meg, ami azt jelenti, hogy bűn, a lázadásunk miatt a mélység, a sötétség felé zuhan tehetetlenül az életünk. Csak az Isten kegyelme az, hogy még nincs végünk, mert Isten Lelke lebeg a vizek felett. De meg kell értenünk, hogy a káosz fenyegetésétől, a sötétség hatalmából szabadulás a világosság felragyogása után, Jézus Krisztus által lehetséges egyedül 

Fogadd be szívedbe Őt, s add át neki magad, hogy újjá Ő teremtsen!

* 

A Mózes első könyvének az első 11 fejezetét úgy szoktuk megnevezni, hogy ezek az Őstörténetek. Olyan leírásokat találunk ezekben a fejezetekben, amik a világ keletkezéséről, az emberiség elterjedéséről, az özönvízről szólnak, s amelyekben találhatunk olyan részeket, amik megjelennek más vallások irataiban is. 

Ezek a fejezetek, különösen a korábbi időszakban, éles kritikák kereszttüzébe kerültek. Önmagukat felvilágosodottnak tartó emberek leginkább ezeknek a fejezeteknek a kigúnyolásával próbálták bizonyítani azt, hogy a Biblia a modern ember számára egy értéktelen könyv, s minden olyan ember, aki hisz, elmaradott, vagy tudatlan. 

Szerencsére ma már nem olyan gyakran szólal meg ez a gúnyolódó hang, hiszen más kérdések foglalkoztatják az embereket, s az un. modern tudomány sem kezeli olyan módon ezeket a leírásokat, mint korábban. S el tudjuk mondani, hogy azok, akik el tudnak csendesedni ezek felett a fejezetek felett, álmélkodással csudálják ezeknek a részeknek a szépségét és üzenetük gazdagságát. Ezekben a történetekben ugyanis olyan sok kijelentés, igazság, üzenet van bele kódolva, hogy azok, akik alázattal és gondolkodva közelítik meg mindezt, nem tudnak betelni a bennük elrejtett bölcsességgel. 

Én mai alkalommal ezt a néhány mondatot emelném ki, amelyekben arról olvasunk, hogy Isten a teremtés kezdetén rendezi, szétválasztja azokat a dolgokat, amiknek rendezése után majd folytatódhat a teremtés csodálatos munkája. Ez a rendezés megalapozása a majdan létrejövő csodálatos világnak! 

Először azt olvassuk, hogy Isten szétválasztotta a világosságot és a sötétséget. Így olvassuk: „⁴Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől.” Azután azzal folytatta tovább a szétválasztó munkáját, hogy elválasztotta az eget és a földet egymástól. Ezt így olvassuk: „⁷Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. ⁸Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek.” Harmadszor pedig elválasztotta egymástól a szárazföldet és a vizeket. Így hangzik ez a teremtéstörténet leírásában: „⁹Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt. ¹⁰Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte.” 

Ha a teremtéstörténet első mondatait olvassuk, akkor azt látjuk, hogy teljes sötétség uralkodott a vizek felett, s mindent meghatározott az, amit a héber nyelv ezzel a jól ismert szóval ír le: tohuvabohu, mindent meghatározott a káosz, a kietlenség és pusztaság. S Isten elkülöníti, elválasztja a dolgokat egymástól, hogy megteremtse azt a csodálatos világot, amit ma is láthatunk, ami az ember életteréül szolgál. 

A sötétségben felragyog a világosság. A kettő kibékíthetetlen ellentétben van egymással, de mindkettő része ennek a világnak. A világosságról úgy is szoktunk szólni, mint a jóról, az igazságról, a tisztaságról. Egyértelmű számunkra, hogy fizikailag is és erkölcsileg is világosság nélkül az élet elképzelhetetlen. A sötétségről pedig úgy is szoktunk beszélni, mint a hazugságról, a gonoszságról, a rosszról. A sötétségben lehetetlen az élet. 

A világosság és a sötétség ehhez a teremtett világhoz tartozik, de Isten elválasztotta egymástól a sötétséget és a világosságot, és a világosságra mondta Isten, hogy az jó, az a céljának megfelelő. 

A mi világunknak, a bűneset után élő embernek az a jellemvonása, hogy Istennek ezt a szétválasztó akaratát felülbírálja. Attól kezdve, hogy az ember leszakította a jó és gonosz tudásának fájáról a gyümölcsöt, fellázadt Isten teremtési rendje ellen, azóta arra törekszik minden időben, hogy a világosságnak és a sötétségnek egy olyan keverékét hozza létre, ami megfelel a céljainak, ami kiszolgálja a vágyait, a kívánságát. Ez minden időben látható! 

Gondoljunk arra, hogy mi modern korunkban milyen módon történik ez az élet legkülönbözőbb területein. Amikor különböző vallomásokat hallhatunk a jóról, a szépről, a tisztaságról, az igazságról, akkor azonnal látjuk, hogy az ember ma igen nagy erővel próbálja összegyúrni a sötétséget a világossággal, és próbál létrehozni a maga számára valamit, amiben hisz, ami elfogadható számára. 

Isten Igéje arra tanít bennünket, hogy ez a teremtett világ csak akkor működik, akkor bontakozik a teljes szépsége, ha a világosság és a sötétség a Teremtő által meghatározott helyén van.  

Világunknak, az embernek, minden problémája abból származik, hogy amit Isten ott a kezdet kezdetén világosan és határozottan szétválasztott, az összekeveredett, összezavarodott. 

Egyéni életünknek is az a legfőbb gondja, hogy egy sereg sötét dolgot, hazugságot, bűnt úgy próbálunk megnevezni, azt mondjuk róluk, hogy az jó, az elfogadható.  

A teremtéstörténetből azt érthetjük meg, hogy ez a világ, az életünk csak úgy működhet jól, ha Isten akarata, törvénye szerint éljük az életünket, ha a világosság és sötétség jól láthatóan el van választva egymástól. 

Természetesen az ember törekszik arra minden időben, hogy megtalálja az életét segítő rendet. A bölcsek, az emberiség gondolkodói igyekeznek megérteni az élettel kapcsolatos igazságokat. De azt látjuk, hogy nem sikerül ezt megvalósítani. Az emberi erőfeszítésekből mindig csak a sötétségnek és a világosságnak a keveréke áll elő. 

Isten Igéje arra tanít meg bennünket, hogy nincsen más lehetőségünk, csak az, hogy Jézus Krisztust befogadva ragyogjon fel életünkben a világosság és űzze el, tegye határok közé a sötétséget. Ez az egyetlen lehetőség az ember számára. Jézus által, a Vele megtalált személyes kapcsolatban ragyog fel a világosság egyedül. 

Mi lelkipásztorok sokszor törekszünk arra, hogy különféle erkölcsi, etikai kérdésekben megnyilatkozzunk a gyülekezetben és a gyülekezeten kívül is. De mindig érezzük azt, hogy szavunk pusztába kiáltott szó lesz addig, amíg a hallgatók Jézust nem ismerik meg és nem fogadják el személyes megváltójuknak. Jézus érkezése által változik meg minden. Őáltala ragyog fel a világosság, és jól érzékelhetően elválik a világosság a sötétségtől. Őáltala kerülnek a dolgok a helyükre. Nélküle mi emberek semmire nem jutunk. Így minden esetben az igehirdetésnek az első üzenete csak az lehet, hogy fogadd be Jézust, fogadd el Jézus szabadítását. Jézus által legyen életedben egyértelművé az, hogy mi a világosság és mi a sötétség. 

A második témakör, ami ebben a történetben élénktárul az, amit a 6. verstől kezdve olvasunk. A teremtéstörténet írója a korabeli ismeretek segítségével írta le ezt. Azt mondta el, hogy Isten egy hatalmas búrát helyezett a földi világ fölé, hogy ez a búra elválassza a földet az égtől.  

Ez a kép számomra azt jelentette, hogy Isten úgy határozott, hogy legyen a föld, az ember életterülete, s legyen egy a földi világ felett egy másik világ, amelyik az embervilág felett van. A kettő legyen elválasztva egymástól. Ez az elválasztás is teremtési rend. Ez az elválasztás is azért szükséges, mert így működik, így lesz élhető világ az ember számára a föld. 

Lehet, hogy sokan elcsodálkoznak ezen a kijelentésen, hiszen a jó és a rossz különbségtétele szinte mindenki szerint valamilyen módon és egyértelműen szükséges, de az, hogy a föld felett mennynek kellene lenni, ezt már nem mindenki tudja elfogadni, legalábbis első hallásra. 

Talán azzal kezdeném ennek a résznek a magyarázatát, hogy az embernek szüksége van valamire, amit maga felett tud. Jelentkezik ez a belső igény olyan módon, hogy az ember különféle eszményeket, ideológiákat gyárt, hogy annak rendelje alá magát. Törekvései, gondolkodása meghatározottak ettől. Rendkívül sok ilyen emberi művet láthatunk a történelemben, s a jelen korunkban is.  

De a mi modern korunkban, amikor olyan sok ember állítja magáról, hogy nem hisz semmiben, láthatjuk, hogy milyen sok módon próbálnak az emberek kilépni a földi térről. Az extázis, a kábulat, a bódulat igen fontos sok ember számára. 

S ugyanakkor az okkultizmus, a keleti vallások hihetetlenül gyors terjedése is mind azt mutatja, hogy az ember igényli, hogy legyen valami, ami fölötte van. 

Azt érthetjük meg, ha átgondoljuk az életünket, hogy ha az ember felett nincs ott a menny, akkor életének meghatározója csak egy dolog lesz, a az anyagi világ, az anyagi világ adta lehetőséginek felfedezése, a fogyasztás. S egy ideig ugyan a fogyasztás izgalmas és vonzó, óriási távlatokat nyit az ember előtt, de eljön az a pillanat, amikor azt éljük át, hogy a nagy fogyasztásban minden kiüresedik és az ember élete ember alatti életté válik. Mert az nem élet, hogy állandóan futok, fogyasztok, törtetek és az életemnek semmi lelki-szellemi tartalma nincsen. 

A nagy ideológiák, a lelkesítő álmok pedig mind semmivé, nevetségessé válnak, vagy éppen hazugnak bizonyulnak egy idő után.  

Nekünk embereknek, hogy emberként tudjunk élni, hogy a világunk békés, szép, gazdag világ legyen, ahhoz szükségünk van arra, hogy ott legyen felettünk a menny, és mi lássuk, érezzük a menny felől sugárzó fényt. A menny nélkül ez a föld elveszti minden olyan értékét, amire szükség van az emberi élethez, az élet kiteljesedéséhez. 

Az ember keresi a mennyet, de nem találja. S itt megint azt kell mondani, amit az előbb mondtam! A menny Jézus Krisztusban lesz számunkra valósággá. Jézus Krisztus által sugárzik ránk, és tölt be bennünket a menny dicsősége, fénye. Ha befogadjuk a szívünkbe Jézust, akkor megtapasztaljuk ennek a valóságát. Maga Jézus mondja: Én vagyok az út, senki nem mehet az Atyához, csak egyedül énáltalam. 

Ahogyan a világosság és a sötétség kérdésében is, ugyanúgy a föld és a menny összefüggésében is Jézus a megoldás. Őáltala áll helyre az a rend az életünkben, ami a bűneset miatt, az emberi lázadás miatt elveszett. De ezt mindenkinek magának kell elfogadni. Isten mindenkinek adja a segítséget, de mindenkinek magának kell elfogadni. 

A harmadik szétválasztást én a abban az Igében látom, amelyik így hangzik: „⁹Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt. ¹⁰Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó.” 

Ez a néhány mondat bennem azt a gondolatot indította el, hogy a vizek (a káosznak, a zűrzavarnak a vizei) ott vannak a teremtés kezdetén, s Isten azonban az ember életteréül megteremti a szárazt, adja a szárazföldet. De az ősi vizek, a káosz vizei körülveszik a szárazt, az embernek az életterét, s mindig fenyegetést jelentenek számára. Nem véletlenül talán Istennek az első büntetése az özönvíz. A víz, a káosz erőknek az eszköze pusztítja el a földet. 

De arra gondolhatunk, hogy ez a víz, ez az áradat sokféleképpen megjelenik a világunkban, s az emberi életünkben is. Különféle súlyos válságok, katasztrófák emberek életét megbénító gondok és félelmek által. Vagy éppen a mi időnkben most az a hatalmas népvándorlás, menekültáradat is ilyen özönvízszerűen fenyegeti Európát és az egész fejlett világot. 

Érezzük, hogy életünk teljesen kiszolgáltatott a káosz erőknek, s semmit nem tudunk ellene tenni. Nem tudjuk azt, hogy holnap mire ébredünk, milyen hatalmas áradás változtatja meg a mi világunk képét, a mi életünket. 

Nem tudjuk magunkat megvédeni. Nem tudunk magunkról gondoskodni. A káosz vizei ellen semmit nem érnek a mi erőfeszítéseink. 

S itt harmadszor is azt kell mondani, hogy Jézus Krisztusban adatott számunkra a megoldás. Őáltala kínálja fel Isten, nekünk embereknek a védelmet a káosz erőkkel szemben. Őáltala kínálja fel nekünk Isten az Ő áldó erőit, amik képesek határt szabni a vizeknek, s képesek megőrizni bennünket. 

Jézus által áll helyre az életünk. Őáltala felragyog a világosság, Öáltala kezd fényleni életünk felett a menny, s a minket veszélyeztető káosz erőktől Őbenne elrejtve vagyunk védettek. Nincsen más megoldás a számunkra. Ezért fontos, hogy hódoljunk meg Őelőtte hittel és fogadjuk be Őt a szívünkbe, legyen Ő a mi életünk Urává. Ha ezt megtesszük, akkor elmondhatjuk mi is, amit nem olyan nagyon régen a német mártírlelkész elmondott halála előtti napokban: 

Áldó hatalmak oltalmába rejtve
Csak várjuk békén mindazt, ami jő.
Mert Isten őriz híven reggel, este,
Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

Ha gyötri, bántja szívünket a régi,
És múlt napoknak terhe ránk szakad,
Megrettent lelkünk vigaszodat kéri,
Mit nékünk szerzett, Atyánk, Szent Fiad.

S ha szenvedések kelyhét adod inni,
Mely színig töltött, keserű s nehéz,
Te segíts békén, hálával elvenni,
Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!

És ha az úton örömöt adsz nékünk,
Ha szép napod ragyogva ránk nevet,
Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk,
Hogy életünket szenteljük neked!

A csend köröttünk mélyen szerteárad.
Hadd halljuk azt a tiszta éneket,
Amely betölti rejtett, szép világod,
Hol téged dicsér minden gyermeked!

S most, amikor Jézusról szólunk, Aki szabadulást, megoldást, életet hozott nekünk, akkor szabad egy kicsit előre tekinteni, arra az új világra, ami Isten nekünk készített. Arra a világra, ahol már megvan a lakhelyünk, hiszen Jézus azt mondta az övéinek, hogy: Elmegyek, hogy helyet készítsek tinektek. 

A Jelenések könyvének egy részletét szeretném felolvasni, ami a teremtéstörténet folytatásaként állhat előttünk. 

¹Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten és a Bárány trónusából ered. ²A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. ³Nem lesz többé átok a városon, hanem az Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, ⁴és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. ⁵Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.

¹És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. ²És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. ³Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; ⁴és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. 

A jövőre nézve tehát azt tudjuk meg, hogy abban a világban, amit Isten nekünk készít, nem lesz sötétség, nem lesz éjszaka. Isten velünk fog lakozni, s mi az Ő népei leszünk. S tenger sem lesz többé. 

De addig, amíg elérjük ezt az új világot, a célt, Jézusban van számunkra a világosság, Őbenne ragyog ránk a mi mennyei Atyánk szeretete, s Ő védelmez meg bennünket a káosz erők tengerétől. Fogadjuk Őt a szívünkbe és éljünk az Ő oltalmazó szeretetében.

*