A Drávaszögben könyörög valaki

A Drávaszögben könyörög valaki

Borkó Julianna életéről

A Drávaszögben fekszik Kopács, a vízifalu. 1869-ben 1412 lélek lakja. A határ óriási, 27 ezer hold, de ennek nagy része holtág, hínáros víz, tó, vagy áradásjárta legelő meg erdő. Csodálatos bőségű helyei ezek a nagy halászatoknak.
Földműveléssel is foglalkoznak, de az igazi foglalkozás a halászat. Az egyház régi jegyzőkönyvében olvasható, hogy 1821. július 4-én, délután hét órakor “egy szörnyű sebességű, öreg diónyi nagyságú jégeső az egész határt elpusztította úgy, hogy majdnem teljesen nyomorba jutott a lakosság”. Azonban: “Az irgalmas és jóltevő Isten Kopácsnak a vízen csinált aratást. Mert december tizedik napján a nagy Tóban halászni kezdvén, 15-ig több halat fogtak kétezer mázsánál, úgyhogy minden kasaik, sőt hálóik megtelvén, kéntelenítettek egy ideig felhagyni a halászattal.”
A nagy halászat zsákmányáért, írja tovább a kopácsi krónikás, 12 ezer forintot, vagyis hatvan mázsa rézpénzt kapott Kopács. Az uraság hat ökre izzadva és nyögve vontatta át ezt a hatalmas pénzösszeget Bellyéről Kopácsra.
Régen, a hal volt a nagy földi áldás az egész község számára, a hal, melynek képét rátették sok kopácsi ház homlokzatára. A halászat rendjére tóbíró ügyelt, akitől az esküt a kopácsi prédikátor vette ki minden évben. Az 1819-ből származó esküforma szerint így kellett hitet tenni a tóbírónak:
“A tóra és rekeszekre magad dolgainak félre tételivel hűségesen gondot viselsz! A tóból való jövedelmet nem pazarlod, magad hasznára nem fordítod; hanem annak idejében azt az egész Halászi Társaságnak minden hiba nélkül kezéhez adod, és igazán elosztod… Az Isten szegényeiről, az Eklézsia Szükségeiről és az Egyházi szolgákról el nem feledkezel…”
A tóbíró felügyelete alatt folyt a halászat a “szerekkel”. Szereknek nevezték a halászszerszámokat: a vejszet (melynek felállításához igen nagy ügyesség kellett, de ez öröklődött már a halászoknál, hiszen ez még finnugor halászási mód), a varsát, a pesztert, a marázsát, a szoknya- és pöndőhálót, a butóhálót, a szigonyt, a sujét (melynek őrző madzagját csendes éjszakákon a füléhez köti a halász, hogy hallja, mikor megütközik benne a hal…), a halászvasat (amelyből a kijevi múzeumban is látható egy példány). Ezekkel a szerekkel halásznak eredményesen, hasznosan és nagy kedvvel.
Ha idegen vetődik is a faluba, az úgy megkedveli hamarosan ezt a kedves életmódot, és e szép falut, hogy nem megy el innen. Mint a szólásmondás tartja: “aki ide betelepszik, az többé ki nem mén!”
A betelepedett férfi asszimilálódik a kopácsiak között, s felesége is felteszi a “bugafikető”-t, amiről a drávaszögi református magyar nő messziről megismerszik.
A falu lakossága valószínűleg a reformáció kezdete óta református. Hogy ki alapította a kopácsi egyházat, nem tudjuk. Lehet, hogy Sztárai, a szomszéd Laskó reformátora, vagy Kopácsi, vagy valamelyik kortársuk.
A templom építési ideje is ismeretlen. Az egyházi krónika szerint már a magyarok bejövetele előtt is ott állt a vízparton a templom: “némellyek tulajdonítják a görögöknek, némellyek a gótusoknak.” A roppant vénségű templom 1666-ban leégett. “A megégés után nádfedelű volt 1749-ig. ” A mai templomot pontosan a régi helyén, annak fundamentumán, 1804-ben építik a kopácsiak. 11079 forintba kerül. 1848-ban a nép elszaporodása miatt mellékhajót építenek hozzá.
Évszázadok óta mindig templom áll hát a kopácsi víz partján, oly közel a vízhez, hogy a halászladikok ott kötnek ki a torony alatt. Ez a torony útmutatójuk, amikor a nagy vizeken úsztatnak csitlinek nevezett könnyű halászladikjaikon, és ennek a toronynak harangszava vezérli őket haza, mikor meglepi őket, kint a vízen a tejfehér és áthatolhatatlan, minden tájékozódást megakadályozó drávai köd.
Egy keserű szájú prédikátor 1821-ben ezt írja a kopácsiakról: “Bizonyosan beszélik az akkori öreg emberek, hogy ők az Attyoktól sem hallották, hogy valaha ebben az eklézsiában valamely Prédikátor meghólt volna, amelyből azt láthatni, hogy ebben az eklézsiában eleitől fogva nyakas, és a prédikátort hamar megvető emberek laktanak”. A megállapítás nem minden időre érvényes, mert voltak lelkipásztorok, akiket szerettek, sőt egy megható kérvény is fennmaradt a régi időkből, melyben a kopácsiak az egyik eltávozni akaró lelkipásztorukat esedezve kérik, hogy ne menjen el tőlük.
A prédikátor és a nép szoros közösségben él együtt. Nem csak a templomban, hanem a közösségi élet minden vonatkozásában szükségük van a prédikátorra. Előtte kötik meg móring leveleiket századokon át, vele eskettetik meg kötelességük szoros teljesítésére a tóbírót, meg a bábát.
A 19. században még egyre nő Kopács lakossága, úgyhogy még a templomot is meg kell nagyobbítani, és segédtanítót is kell tartani. Nincs egykézés, erős esküvel elkötelezett kopácsi bábák vigyáznak a népszaporulatra: “Az Igaz Isten, ki Atya, Fiú és Szent Lélek, tellyes Szent Háromság, egy bizony, örök Isten, tégedet úgy segéllyen -hangzik a bábai eskü -, hogy ezen Hivatalodban az Istent féled… a gyermekek életben való megmaradásokra vigyázol (2Móz 1,17). A Szülésnek idején az Asszonyi Állatokat vígasztalod. (1Tim 2,15) Minden tehetséged szerént az erőtelen szülendőket és szülőket erőtelenségekből Isten ereje által minden bűvölés és bájolás nélkül, emberi erőd és tehetséged szerint, Isten neve Segítségül hívásával erősíted…”
Egy ilyen esküt tett bába volt ott, mikor 1869. január 16-án, az egyik kopácsi házban megszületett Borkó István kopácsi gazda, és Csapai Éva kisleánya: Julianna.

II.

A Borkó család emberemlékezet óta kopácsi család, és református család. Nevüket meg lehet találni az egyház régi jegyzőkönyveiben, az egyházi “belső” emberek közt, és a régi kopácsi temetőben, ahol minden sírfeliratot egy lehajtható fatábla véd az idő viszontagságaitól. A táblát fel kell emelni, és alatta megolvasható a halott neve.
A család tagjai gazdálkodó emberek, de van köztük halász is. A kislány első emlékei a családi házról és a templomról valók. Juliska hat éves, mikor meghal édesapja, a dolgos és templomos parasztember. Ettől fogva az anyai nagyapa, Csapai Sámuel pótolja a gyermek számára az édesapai szeretetet.
Csapai Sámuel jómódú gazda, bíró, presbiter és komoly keresztyén, akinek házánál fő helyen áll a Szentírás és az öreg Szikszai imádságos könyve.
A templomban nem sokat kap immár a vágyakozó, éhes lélek, mert a racionalizmus kezdi már diadalát ülni a szerencsétlen magyar református egyház felett is. Ha mégis elmennek a templomba, az már inkább csak kegyeletes szokás. De ha az “igehirdetés”-nek nevezett értekezés nem is tud adni semmit az éhező lelkeknek, hát legalább a közös ének az, ami felüdíti őket. Ezért mennek a templomba, és azért, hogy a Bibliából felolvasott igét megfigyeljék.
Ezért van ott minden vasárnap Csapai Sámuel is egész háznépével és kis unokájával. Télbe, nyárba egyaránt. Télen ködmönben ülnek ott a népek, meg csurupéban. Az asszonyok, lányok piros csizmát viselnek mind ékesen, makulátlan tiszta csizmát, amelyet vállukon hoznak a templomig, és ott húznak fel a templom ajtóban, levetvén a régi csizmaszárakat, amikben a templomig a sarat gázolták.
Zeng az ének szépen, de Jézus neve ritkán hallatszik. Az általános műveltségről, az erkölcsről, a hasznos életről és más egyéb ilyen dolgokról értekezik a vén tiszteletes úr az unatkozó parasztoknak és halászoknak. A Lélek nem zúdul meg, hogy magával ragadjon prédikátort és hallgatókat egyaránt.
Jézus nevével csak otthon találkozik inkább a gyermekleány, az esti házi istentiszteleteken. A Szentírásból és az áldott öreg Szikszaiból kicsillog feléje Jézus drága neve.
Iskolába kerül, de a református iskola lelkileg csak keveset tud nyújtani a kis református leánynak. Pontosan megtanítják ott Szent Dávid minden zsoltáraira, de lelki táplálékot nem adhat neki az iskola, mert maga a tanító sem hívő ember. Jó ember és pontos ember, nem lehet reá mondani azt, amit egyik eltávozott elődjéről írt a kopácsi krónikás: “Inkább a puskát, mint a hivatalát szerette”. Ő szereti hivatalát, oktatja a rábízott gyermekeket. A falusiak szeretik, mert a népoktatás mellett ért a marhagyógyításhoz is. Mikor egyszer nagy tűzvész csap fel a faluban, akkor a tanító úr élete kockáztatásával oltja a tüzet. Példaképpen állhat takarékos élete is a falubeliek előtt.
De hit az nincs benne, mint ahogy nincs a papjában sem. Hosszú életet kap ajándékul Istentől. A háború alatt összekuporgatott minden vagyonát hadikölcsönbe teszi, és minden vagyona elértéktelenedik. A régi tanítvány, Borkó Julis elmegy hozzá egyszer, már akkor megtérve és idősen ő is. Elmegy és vigasztalja, bizonyságot téve az elkeseredett és aggódó ember előtt a gondviselő Istenről. A keserű vénember csak legyint az Isten nevére:
- Hagyd abba, Julis, hagyd abba…
De ha ő nem is akar tudni a Gondviselő Úrról, Isten tudni akar róla. Julis néniék a régi tanítványok a Lélek indítására gyűjtést indítanak a volt tanítójuk számára, s szekérrel gyűlik össze a búza és egyéb jó. Dúsan ellátják a vén tanítót. Borkó Julis megint meglátogatja s ekkor azt mondja neki a tanító:
- Julis, most látom, hogy van, van gondviselő Isten! - és lehajtotta galambősz fejét és sebesen hullottak vén szeméből a könnyek.
A gyermek úgy kerül ki az iskolából, hogy nem találkozik ott Jézussal. Úgy kerül ki minden vasárnap a templomból is, hogy nincs ott találkozása a Lélekkel. Emésztő lelki szélcsend van a falu és az egyház felett. Nincs Lélek, nincs mozgás.
A nem hirdetett, vagy rosszul hirdetett ige miatt, mint a drávai köd, lassan, észrevétlen meglepi a falut a hitetlenség köde. Az egyháztól immár semmit sem kapnak a vágyakozó lelkek. Azért akik még vágyakozók, elmenekülnek. A jószág is oda mén, ahol van legelő!
A vágyakozó lelkek egy része is odahagyja régi egyházát, és elmegy a szektásokhoz, ahol úgy érzi, több lesz a lelki táplálék. Egyetlen évben, 1898-ban harminchét lélek tér ki a kopácsi egyházból, és megy át a nazarénusokhoz, ahol a maguk módja szerint buzgó és forró áhítatú vallásos életet kezdenek élni.
Az egyház azonban nem akar felébredni, még az sem tudja felébreszteni, hogy tömegesen menekülnek ki belőle a lelkek. Tovább tart a templomban az üres beszéd, a “zengő érc és pengő cimbalom”. És az egykor egyhitű, egységes falu immár három részre szakad szét a 19. század végén. Az egyik rész, mint Sodomából Lót, visszatekintés nélkül kimenekül az egyházból, a másik rész nem törődik többé az egyházzal és a korcsma köré tömörülve éli háborítatlanul bűnös életét, a harmadik rész - és ehhez tartozik a Borkó család is - megmarad az egyház mellett maga sem tudja, hogy miért, hiszen az egyház nem képes őket lelkileg táplálni. De megmaradnak, mint ahogy az ember megmarad a szélütött, nyomorék, süketté és vakká lett nagyszülei mellett. Megmaradnak és élik a látszat szerinti keresztyén életet. A fel nem ébredt, a közömbös lelkek között ott van Borkó Julianna is.
Élete ekkor nyílik ki szép ifjúságban, s kislánysorból alig hogy kikerül, már férjhez is megy 16 éves korában. Így emlékszik erről az időről:
“Nem is vettem észre s már 16 éves vagyok, és miként a kertész tavasszal a kicsiny virágot átülteti, úgy engem is, Atyám, a Te jóságos kezed áthelyezett a családi élet boldog, édes kertjébe. Te mondottad: Nem jó az embernek egyedül lenni, és amidőn az első emberpár kezét egymásba tetted, megáldottad őket, mondván: gyümölcsözzetek és sokasodjatok. És valóban úgy van, mert akiket a Te áldásod kísér e paradicsomba, sok örömvirág nyílik a tisztakeblűek számára. És ezt az áldást hogy írjam le, mely engemet is lépten-nyomon kísért. Uram, adhatsz-e nagyobb örömöt, mint midőn az anyaság érzését adod? Midőn hamar, egy és fél évre egy kedves gyermekkel (fiú) ajándékoztál meg. Óh, milyen boldogság, mily végtelenül drága gyümölcs. Az asszony méhének gyümölcse jutalom, azt mondja az Írás. Uram, ezt a jutalmat én anélkül kaptam, hogy szerettelek és szolgáltalak volna téged.”
Bizony a fel nem ébredt lélekben nincs semmi hála az ajándékozó Isten iránt, csak önfeledten élvezi az életet, melynek minden szépségét, ékességét, jóságát magától értetődőnek tartja.
A kisfiú az anyai kebelen boldoggá teszi a 18 éves fiatal anyát. Ahogy nő a gyermek, úgy nő vele az anya boldogsága is. Sőt meg is sokasul, mert néhány év múlva újabb gyermeket ad neki Isten. Így emlékezik erről:
“Bár én áldásodért háládatlansággal fizettem, Te engem hét évre ismét egy aranyos kisleánykával ajándékoztál meg. Van-e a világon nagyobb boldogság, mint ilyen két nagy és drága kincsnek birtokosa lenni? Óh, Uram, mily végtelen jó vagy Te, hogy azokat is szereted, akik Téged nem szeretnek, azokat is körülveszed áldásoddal, akik Veled nem is gondolnak. Engedd, óh Uram, hogy lábaidhoz leboruljak, és töredelmes szívvel megvalljam előtted, hogy én csak ajándékaidnak örültem, Rólad pedig, áldások adójáról megfeledkeztem.”
Az Élet, a Boldog Élet napja fényesen ragyog a fiatal édesanya arcán és szívében. És akkor hirtelen, olyan váratlanul, mint Saulnál a damaskusi úton, megjelenik életében Jézus Krisztus. A fájdalmak sötét ösvényén indul el feléje Borkó Julianna.
A kétéves és három hónapos kisleánya hirtelen meghal. Jajgatás és mély gyász tölti be a fiatalasszony szívét. Így emlékezik erről az időről:
“Óh, Te drága Jézus, kisdedek barátja, ha Téged akkor ismertelek volna, milyen nyugodt szívvel adtam volna át gyermekemet a Te kezedbe. De én, balgatag, nem tudtam, hogy Nálad nagyobb boldogságra talált.”
Szíve és élete ott a kis holttest felett megtelik rettenetes fájdalommal, mély kétségbeeséssel, jajos panaszokkal. A nemrégen még boldog asszonyt a virágzó fiatal teremtést annyira megtöri a fájdalom a kisleánykája koporsója felett, hogy szívbajt kap. “Nem is csoda - mondja felébredt korában - hiszen nem volt sebeimre orvosság. Hozzád pedig, Te drága orvos, én Jézusom, nem fordultam. Te kinyújtottad felém kezedet, hogy meggyógyíts, de én nem láttalak Téged könnyeimtől!”
Az áldott Orvos nem mehetett oda a fel nem ébredt lélekhez. Így nem maradt más orvosa, csak az Idő. Az pedig tökéletlen orvosa csak a mély sebeknek.
Minden megmaradt szeretetével a megmaradt egyetlen fiát veszi körül. És úgy látszik, hogy ebben a kedves, szelíd, engedelmes fiúban találja meg boldogságát:
“Elérte már fiam a huszadik évet és az Úr melléje egy hozzá hasonló és jólelkű élettársat adott. Úgy éreztem, ki van pótolva veszteségem és életünk egén felragyogott a boldogság fényes napja, nem volt hiányom semmiben. Egymást szerető lelkek társaságában s az örömök élvezetében elfelejtettem, hogy még valaki is van, akinek keze ismét helyreállította előbbi boldogságomat. Uram, hálaadó imádsággal kellett volna elibéd borulni, és érettök szüntelen könyörögni, hogy midőn nekem adtad őket, tartsd is meg számomra őket. Óh, én könnyelmű bűnös, mennyire elhanyagoltam anyai kötelességemet és lelkem üdvét. Atyám, légy irgalmas nékem, szegény bűnös leányodnak!”
Egyelőre zavartalan boldogságban élnek. A jó, kedves fiú már 11 hónapja éli boldog házaséletét, kedves feleségével s Borkó Julianna szeretettel gyönyörködik bennük, “amidőn - mint mondja - váratlanul, nagy hirtelen megdördült az ég s kitört a borzalmas vihar, és a boldog családi hajlékot szétdúlta”.
Egyetlennapi betegség után, 21 éves korában meghal a kedves fiú, fiatal özvegyet és egy kimondhatatlan bánatú összetört szívű édesanyát hagyva hátra.
“Megkövülten, némán és könnyek nélkül néztem, hogy mi történt. Nem akartam elhinni, hogy valóság.”
Kiteszik a holttestet az udvarra. Köréje sereglik a gyászoló gyülekezet. Kivezetik a koporsó fejéhez a gyermeközvegy mellé a halott mély bódulatban lévő édesanyját, aki úgy megy, mint az alvajáró. A lelkész kinyitja a Szentírást, és mivel vigasztalni nem tud, (lélek nélkül nem lehet vigasztalni), hát legalább szépen meg akarja ríkatni a gyászoló gyülekezetet. Ezért ezt az igét veszi fel a koporsó mellett: “Elesett a mi fejünknek koronája…” (JerSir 5,16)
A gyászoló anya erre az igére feleszmél: “Feljajdultam: Én Istenem, én Istenem, hát csakugyan elesett a koronám? Hát ezután már csak bánat, siralom lesz az életem?”
Roskadozva kíséri ki a koporsót, amelyben úgy érzi, fiával együtt minden boldogságát is eltemették. 1906. november 1-jén történt ez.
Nagybeteg lesz a gyászoló Borkó Julianna. Szívbaja kiújul. Csak a halálért tud imádkozni. De az Úr szerencsére nem hallgatja meg a balgatagul mondott imát. Erről később így emlékezik:
“Én drága Megváltóm, én kívántam a halált, és mi lett volna vélem, ha akkor elődbe ítéletre kellett volna állanom? Örök kárhozatra estem volna, mert életemet még nem adtam által Teneked. Miként imádjalak hát Téged, hogy napjaimhoz még napokat toldottál. Te akartad, hogy a halál helyett életem legyen.”
Igen, a predestináló Úristen másképpen akarta, mint a gyászoló anya. A nagybeteg Borkó Julianna karácsonytájban a gyógyulás útjára lépett.
Karácsony estéjén kopogtak a betegszoba ajtaján. Borkó Julianna egyik kedves rokona, Csapai Eszter (özvegyasszony) és még két másik asszony eljött meglátogatni a Szeretet nagy estéjén a mély bánatú, betegszívű asszonytestvért. Odaálltak a sötétedő estében a betegágy köré: Czövek Jánosné, született Lövött Julianna, meg özvegy Dömse Andrásné, született Czövek Judit. És valamelyikük hangja melegen felzendült Borkó Julianna betegágya és lelke felett:
“Eljöttünk hozzád, de nem mint Jóbnak ártalmas vigasztalói.”
A Lélek mondatta ezt ott valamelyik egyszerű asszonnyal, és a Lélektől kigyúlt azon az éjszakán a hit fénye egy beteg szívben.

III.

1906-ban igénytelen eszközöket rendelt ki Isten Lelke Kopácsra, a gyülekezet gyógyítására. Néhány buzgó éhes lelket, akik nem követték azok példáját, akik undorral menekültek ki a megszikkadt lelkű egyházból, hanem megmaradtak az egyházban kovásznak és szent magnak.
Ezeknek kicsiny csapatához tartozott az a három asszony is, aki 1906 karácsonyán meglátogatta Borkó Juliannát. Ennek a kis csapatnak a lelki vezére Gáspár papó volt.
Gáspár papó nem hivatalos, hanem Lélektől választott lelki munkás volt. Olyan, mint az egykori tekoai juhászember, Ámos próféta. Felébredt lélek volt, aki nagyon szerette Jézus Krisztust, és nagyon szánta azokat, akik Jézus nélkül kínlódják végig életüket. Éppen ezért mindent megtett, hogy minél több lelket Jézushoz vezessen.

Kis emberke volt Gáspár papó, hófehér hajú, nagyon szelíd arcú. Gatyában és ümögben járta a falvakat. Bellyén lakott, s onnan járta a környező falvakat. A közeli Kopácsra szívesen és gyakran átjárt, még akkor is, mikor már a szeme elgyengült és félig megvakult. Akkor is áttapogatott Kopácsra, hogy bizonyságot tegyen ott éhes lelkeknek. Gáspár papó nem hirdetett különös extra tanításokat, mint a nazarénusok, vagy a baptisták, avagy a metodisták (mert már ezek is megjelentek az oszladozni kezdő egyházban). Gáspár papó nem magához hívogatott, hanem Jézushoz. Nem emberi találmányokhoz, magyarázatokhoz és szektás metódusokhoz. Nem, hanem az Igéhez. Azzal itatott, vigasztalt, világosított a kedves kis öreg, Jézusnak ez az igénytelen, gatyás és ümögös szolgája. Az Igét mondta mindig, egyre csak az Igét. És a lelkek megüdültek tőle. Énekei voltak, amiknek szövegét a zsoltárokból kérte kölcsön, dallamukat ő maga csinálta, a dicséret és a népdal motívumai csillogtak ezekben az énekekben.

Összegyűjtötte az asszonyokat az egyik házban. Ott leült az asztalhoz, befogta a szemét (hogy kizárja a világot) és felhangzott az éneke. Rendszerint ezzel kezdte:

Világban éltemet
Tőled azért kívántam,
Hogy a hívek között
Szent igédet hallhassam.
Anyaszentegyházadban,
A Krisztus aklában
Én naponként nyughassam.

Gáspár apó csapatából való volt az a három asszony, aki elment Borkó Juliannához 1906 karácsonyán. Ez a három követ, ez a három felébredt lélek vitte el az evangéliumot a beteg asszonynak. És az általuk vitt Lélek és Ige ébresztette fel Borkó Juliannát.
A három asszony leült a beteg nyoszolyája mellé. És sírni kezdtek szeretetből ott szegény nyavalyás, mélybánatú, megtépett lelkű társnőjük felett. Sírt velük Borkó Julianna is. Aztán valamelyikük elkezdte az ereszkedő karácsonyi alkonyatban mély hittel a karácsonyi éneket:

Óh, én szerelmes Jézusom,
Édes megváltó Krisztusom!
Jövel, csinálj csendes ágyat,
Szívemben magadnak házat!

Mély hit, vágyakozás és boldog, hívogató szeretet csengett ebben a karácsonyi énekben. És a beteg egyszerre csak azt vette észre, hogy már ő is velük könyörög:
Óh, kedves vendég nálam szállj!
Bűnömtől ne iszonyodjál!
Jöjj be hozzám, te szolgádhoz,
Szegény megtérő juhodhoz.

És az a Jézus, aki meghallgatta egykor a hívő beteget, vakot, a segítségért hozzá fordulót, meghallgatta Borkó Julianna könyörgését is.

Egyszer csak, azon az estén eltűnt szívéből a fekete bánat, a mély gyász, és helyébe kibeszélhetetlen édes érzés szállott. Nem érezte többé árvának magát. Úgy érezte, vele van Valaki. Ezt mondja erről az estéről visszaemlékezésében:
“Óh, te boldog karácsonyest, mi voltál te nékem? Ezt én nem tudom leírni. Úgy éreztem magamat, mintha valami mély álomból kezdenék felébredni. Úgy a szívembe nyilallt az a gyönyörű ének: Nyílj meg szívem, lásd meg jobban… Óh, kedves vendég nálam szállj! - s márB sóhajtottam is: Jöjj be hozzám… Én lelkemnek rejtekébe, zárkózz emlékezetébe! S éreztem, amint felpattant dacos szívem zárja és hidegségét elárasztotta valami túlvilági béke és melegség. Könnyzápor között kísértem elmémmel az éneket: A mennyei magas égben Istennek dicsőség légyen, Ki szent Fiát küldé értünk, Hogy megváltónk lenne nékünk.”
A három asszony elment a karácsonyi estében, de otthagyta egy szívben a Jézus neve bírásának nagy boldogságát. És Borkó Julianna azon a karácsonyi éjszakán a Bölcsőre nézett, amelyben az van, aki elveszi a világ bűneit. És az a bölcső elfelejttette vele azokat a koporsókat, amik miatt gyász volt az eddigi élete. Megértette az Üzenetet, amit így foglal össze később, az általa írt énekeskönyv egyik kedves énekében:

“Halld meg, bűnös ember: Jézus szeret,
Bűnöd bár nagy tenger: Jézus szeret.
Csak jöjj hozzá hittel,
Töredelmes szívvel,
Nem vet Ő el, hidd el: Jézus szeret!

Légy te szívem bátor: Jézus szeret.
Megvéd a hű pásztor: Jézus szeret.
Szent igéje mondja,
Hogy van reám gondja,
Hitem is suttogja: Jézus szeret!

Ez a boldogságom: Jézus szeret!
Nincs más orvosságom: Jézus szeret
Bár a kereszt rajtam, E világi zajban Egyre zengi ajkam: Jézus szeret!

Nem félek haláltól: Jézus szeret.
Felvisz Ő magához: Jézus szeret.
Mennyben élek újra
Angyali kar zúgja:
Béke, halleluja, Jézus szeret.

Zengjük hát testvérim: Jézus szeret.
Lássák minden népek: Jézus szeret.
Hozzá hívek legyünk,
Amíg tart életünk, Zengje víg énekünk: Jézus szeret!”

1906 karácsonyán ezt érezte, ezt tudta meg Borkó Julianna: Jézus szeret! És elindult feléje, most már a hit útján, hogy az övé legyen és szolgáljon neki, míg tart e földi élete.

IV.

Ez után az igazi karácsonyeste után történteket így mondja el Borkó Julianna:
“Húsvétra már felgyógyultam s alig vártam, hogy mehessek az Úr házába, ott megeredtek könnyüim és sírtam, de aztán megkönnyült a szívem s jól megfigyeltem az igét: ŤÉn vagyok a feltámadás és az élet! Aki én bennem hisz, ha meghal is él az!ť Úr Jézus Krisztus, hát Te élet vagy? Én hiszek benned, csak légy segítségül az én hitetlenségemnek. Én hiszem, hogy nekem is Te adsz életet, mert értem is meghaltál a keresztfán.”

Ekkor már Bibliája is van, az igét olvassa naponta, és új és új gyönyörűséget talál benne:
“Mintha körülöttem megváltozott volna minden, mintha egy más, boldogabb vidéken járnék. Szívem és elmém ott időzött folyton a Golgotán, csudálván azt a nagy Szeretetet, ki inkább meghalt, de mégsem engedte, hogy én örök kárhozat rabja legyek, és ez a nagy szeretet most már az enyém. Óh, Te hű Megváltóm, milyen nagy hálával és könnyhullatással tettem le átszegezett kezeidbe az életemet.”
A felébredt lélek keresi Krisztus szolgálóleányainak közösségét. Odamegy Csapai Eszterékhez, a Gáspár papó bibliaköréhez. Ott nagy szeretettel fogadják. Felejthetetlen boldog idők következnek, az elragadtatás, a Jézus hő szerelmének napjai. Minden nap összejönnek más és más házánál. Arcuk átszellemült, sugaras, szemük vidám és büszke, boldog nézésű: övék Jézus!
“Kevély angyalok”-nak hívja őket a nép, pedig nem azok, csak a Lélek teszi őket sugárzó, öntudatos, bűnből kiemelkedett egyéniségekké.
Zeng az ének, szól az ige. Minden nap együtt vannak egymással és a megtalált Krisztussal. Felejthetetlen napok és esték jönnek. Ujjongó elragadtatás ideje.
A Lélektől megszállt asszonycsapat átmegy a szomszédos Darócra is, ahol olyan boldog és víg örömmel tesznek bizonyságot Jézusukról, hogy hitetlen daróciak körében felhangzik ellenük a régi bibliai vád: “Édes bortól részegültek meg ezek!” Pedig nem a bor, hanem a Lélek édes mámora tartotta őket elragadtatásban.
A sátán azonban gondoskodik arról, hogy Borkó Julianna ne örüljön zavartalanul Jézusban megtalált boldogságának. Így mondja erről az időkről:
“Mihelyt Krisztusnak örök hűséget fogadtam, férjem mindjárt ellenem fordult, s csak akkor tudtam meg, hogy már két éve egy tisztátalan nő hálójába került. Drága gyermekünk halála után egészen neki adta magát az italnak, naphosszat a kocsmában volt (mivel a nő községi csapos volt), s csak késő éjszaka jött haza, de mindig részegen és mindig káromlással. Nem volt más vigaszom, mint a Bibliám. Fölnyitva ekkor találtam rá ezen drága igékre: ŤHívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem!ť Sokszor elolvastam ezeket az igéket, és végre úgy éreztem, mint aki egy drága kincsre talált és el is rejtettem a szívembe. És mint a szomjú szarvas a hűs forrásra, úgy siettem én is minden reggel az Úr házába, de ritkán tudtam úgy elmenni, hogy útközben az a nő valami gúnnyal ne illetett volna. De Te Uram, láttad könnyeimet és ismered szívem nagy fájdalmát, melyet kiöntöttem elődbe és erőt adtál, hogy tűrjek békével…”
Olyan jó volt abban a kis közösségben kiönteni szíve fájdalmát. És akkor ámulva látta Borkó Julianna, hogy nemcsak ő szenved egyedül: “Nemcsak én, hanem azok is mindnyájan sok és nehéz terhet hordoznak. Óh, ez a közös szenvedés egy nagy családba úgy összeforrasztotta szívünket, mint az első pünkösd napján az apostolokét. Mindnyájan nagy szeretetben valánk. Mily drága dolog: egymás terhét hordozni, és úgy tölteni be a Krisztus törvényét.”
Csaknem egy év telt el azóta a karácsonyest óta. Borkó Julianna ragaszkodó tagja lett a bibliakörnek. A közösség egy szobát bérelt, s téli estéken a fűtött helyiségben s a Lélek melegében boldog időket töltöttek. Az első karácsonyest évfordulóján a hálás Borkó Julianna megnyitja száját a testvérek körében: “Karácsony, te áldott napja életemnek, úgy meggazdagítottál engem, hogy szinte roskadozom áldásod súlya alatt. Uram adj szavakat, mert érzem, hogy soha meg nem tudom hálálni a Te örök irgalmadat. Te engemet fölvettél a porból, szegényt és tudatlant arra méltattál, hogy én hirdessem a Te kezeidnek cselekedeteit, és bizonyságot tegyek szent Fiadról, kit elküldtél e világra. És fölveszem a Bibliát, olvasom testvéreimnek ezt az igét: Íme hirdetek nektek nagy örömet: mert született nektek ma a megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.”
A hála és mély szeretet teszi bizonyságtevővé Borkó Juliannát, aki lassan átveszi a vezető szerepet a közösségben. Mert elmennek a minden élők útján az idősebb testvérek. Gáspár papó sem tapogat már át Bellyéről Kopácsra, a Lélek indításából. Mert meghalt Krisztus e szelíd paraszti szolgája, s már csak emléke él fehérhajú, ümögös, gatyás, fáradhatatlan kis alakjának.
Borkó Julianna lesz akaratlanul és szinte észrevétlenül a vezető: “És ez a szolgálat mind nagyobb és nagyobb gyönyörűséggel töltötte el szívemet, mert az Úrnak Lelke annyira felindított bennünket, hogy nemcsak a rendes vasárnapokon, hanem hétköznap este is nem szűntünk meg házról-házra menni nagy örömmel, dicsérni és magasztalni a mi megtartó Krisztusunkat. Ámde a sátán ezt nem jó szemmel nézte, el akart hallgattatni az örömhírrel. De lehet-e annak hallgatni, akinek Jézus parancsolja: menj és hirdesd az örömhírt, hogy Jézus él, Jézus gyógyít? Nem és nem! Én sem tehettem mást, kellett hirdetni: Jöjjetek és halljátok meg, én elbeszélem minden istenfélőknek, amiket az én lelkemmel cselekedett.”
Az örömhírt hirdető lelket bizony újra és újra meg akarja búsítani a sátán. Így mondja el megpróbáltatásának további történetét: “Ez után kerültem csak bele a nyomorúság olvasztókemencéjébe. Sokszor kerestem a halált, de az elrejtőzött szemeim elől. Kiáltottam: Hegyek, szakadjatok reám, halmok borítsatok el engem! Óh, hányszor kellett más-más hajlékban lehajtani a fejemet a részeg és gonosz lélektől megszállott férj miatt, aki leszaggatta a ház falairól az odatett bibliai mondásokat, és káromkodva dühöngött Isten ellen és felesége ellen. Nem tudom azt leírni, hogy mi mindennel próbált elszakítani a sátán az én drága Megváltómtól. De Te, örök Szeretet, a sötétben fülembe súgtad: Ne félj, mert én veled vagyok! Mikor a vizeken által menendessz, veled leszek, és a vizek el nem borítanak téged!ť És mindig éreztem, hogy nem vagyok egyedül, van mellettem valaki, ha nem is láthattam könnyeimtől. Uram, Te voltál az, aki vagy, és aki leszel minden időben az én menedékem és vigaszom. És mindaddig üldözött a sátán, míg 8 évi sok szenvedés után, 1914. január 15-kén távoznom kellett férjem parancsára abból a hajlékból, melyben 29 évig laktam. Isten áldása kívánásával ott kellett hagynom egyedül magára. Hogy micsoda nap volt az reám nézve, azt csak Te tudod, hatalmas és jóságos Istenem! Nem engedted, hogy összeroskadjam a súlyos kereszt alatt, sőt a Te erődet az én erőtlenségemben csodálatosképpen nyilvánvalóvá tetted. Mindenki azt hitte, hogy ezt a csapást ilyen gyengének (szívbajosnak) nem lehet túlélni. És túléltem, mert Te hatalmas vagy engem megtartani, s még nyavalyám is jóra fordítani.
Az elűzött asszony anyjához költözik, s nála lakik. Immár nincs, aki gátolja a lelki munkában, s szíve és lelke teljességéből szolgálhatja az Urat. A férje egyszer, még egyszer megtörve és betegen, néhány év múlva könyörögve jön hozzá. Ő megbocsát neki és befogadja házába. De aztán a sátán ismét kikéri az öregedő embert, aki ismét elindul a duhajkodás útján, s mint rossz nők és jó borok szerelmese, önkezével vet véget életének a lelkiismeret furdalás egy keserű pillanatában.

A Drávaszögben könyörög valaki

A bibliakör, melynek Borkó Julianna a vezetője, nem csinálja azt, amit a községbeli nazarénus, vagy baptista bibliakörök. Nem merül el lelki köldöknézésbe, nem merül bele a közösségi magány elefántcsonttornyába, megvetve, lenézve és éhesen hagyva a közösségen kívül levőket. Nem! Ez a közösség szorosan összetart, és nem múlik el nap, hogy közösen ne hajoljanak a Biblia fölé, és együtt ne imádkozzanak.
De a Lélek indításából járják a falut is. Szinte házról-házra mennek és viszik az Örömhírt. Különösen azokhoz mennek, akiket nagy szomorúság, vagy nagy öröm ért, meg azokhoz, akikről hallják, hogy lelkileg megfáradtak és már a szekták karjaiba készülnek magukat vetni.
A szektások állandóan kísértgetik ennek a bibliakörnek a tagjait is. Egy alkalommal eljön hozzájuk a baptista főprédikátor, Somogyi Sándor is, Halasról. “Bizony ez a hely Istennek háza és a mennyország kapuja!” - így köszönt be a házba, ahol a bibliakör együtt van. Néhány napig együtt van velük, de mikor tudomást szereznek róla, hogy a lélekben gyengébb tagokat a felnőttkeresztség egyedül üdvözítő voltáról szóló tévtanítással kezdi bódítgatni, nem engedik többé maguk közé.
Borkó Julianna egészen világosan leszögezi a közösségük álláspontját, amikor azt mondja a baptistáknak: “Ha a Szentírásból kimutatjátok, hogy felnőttkeresztelés nélkül elkárhozunk, akkor már holnap, ezer ember előtt is újra megkeresztelkedünk. De mivel a Szentírás nem tanítja ezt, nincs közünk veletek.”
Ugyanakkor, mikor így visszaverik a szekták rohamát és megtartanak lelkeket a tévelygéstől, hogy azok ne meneküljenek a szektába, mégis szenvedniük kell a saját egyházuktól is. (hogy beteljék az 1Thessz 2,14)
- Miről tárgyaltok ti mindig? - kérdezi az öreg lelkész.
- Tudja meg kegyelmed, hogy a megtérésről beszélünk azoknak, akiknek ez még hiányzik!
A pap legyint:
- Mi az, hogy megtérés?
Ő nem erről szokott beszélni, hanem a józanságról, illedelemről, okos beosztásról és más ilyen, megtéréstől és evangéliumtól távol eső dolgokról. De azért nem viseltetik ellenséges érzülettel a bibliakör iránt, barátságos velök szemben. Annál inkább ellenséges érzületűek a presbiterek, akik őket is szektásoknak tartják, és egy alkalommal még a csendőrjárőrt is ráküldik a gyülekezeti házukra.
A gyülekezeti ház nemsokára szűk lesz, és ekkor a templom átellenében bérelnek ki egy bolthelyiséget. Szorosan a templom mellett, mintha ezzel is dokumentálnák az egyházhoz való tartozásukat. Megmaradnak az egyház mellett a racionalizmus súlyos betegségében is, imádkozva és dolgozva azért, hogy meggyógyuljon, és ismét az igének szolgája legyen.
A közösség egy-két tagja nyugtalankodik ugyan:
- Mondd Julis, minek járunk mi templomba, mikor nem igét kapunk ott, hanem világi bolondságokról folyik a beszéd és hitető bölcselkedésről?
De Borkó Julianna inti őket:
- Az éneklésben vegyetek részt, és a Miatyánkot nem tudják elrontani, és az úri szent vacsorát úgy szolgálják ki, ahogy Krisztus hagyta.
A falu minden betegét meglátogatják, a halottas házakhoz virrasztani mennek. A család Bibliáját kitetetik az asztalra, és megzendül az éjszakában a halottvirrasztók óhajtozó éneke:

Óh, életnek és halálnak
Győzedelmes királya,
E megszomorodott háznak
Jöjj vigasztalására.
Légy nekünk is, amíg élünk
Egyetlenegy reményünk!
És fő vigasztaltatásunk:
Ha elérkezik halálunk!

Órákig zeng az ének a halottvirrasztó éjszakában. Aztán a család Bibliájából felolvassák az örökélet, a feltámadás, és a vigasztalás igéit.
Minden halottvirrasztás summája az, hogy a gyászolók megértsék, és magukévá tegyék az 1Kor 15,19-20. verseit: “Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabban vagyunk! Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak.”
Ezt a drága evangéliumot sok gyászoló lélek veszi be, különösen az asszonyok közül, és nő a közösség.
De a sátán ott settenkedik újra közöttük, és egyszer nagy gyászba borítja őket. A közösség egyik szeretett tagja, Czövek Judit, elpártol és elmegy a nazarénusok közé.
Borkó Julianna megrendülve fogadja a hírt. Kipereg a könnye, és hosszasan és sokszor imádkozik az eltávozott kedves lélekért, aki téves útra lépett. De úgy látszik, könyörgése nem talál meghallgatást.
Húsvét hajnalán felébred, és eszébe jut Czövek Judit megint. Imádkozni kezd érte, és a Lélek indítására azt mondja szent merészséggel: “Óh, én Uram, és én Istenem, ha most én előtted kedves vagyok, akkor úgy teszek, mint Gedeon egykor, kiteszem a gyapjút, és jelt kérek. (Bírák 6,36-40) Ma a feltámadás szent ünnepnapján, legyen ott a mi templomunkban Czövek Judit. Ezzel mutass jelt!”
És azon a húsvét-délelőttön csoda történik a kopácsi templomban. A megnyílt templomajtóban egyszer csak megjelenik Csövek Judit és leül a régi helyére. Borkó Julianna megrendülve és boldogan elsírja magát az Isten iránti hálából.
Judit odamegy hozzá az istentisztelet után, és elhívja hozzájuk. Elmegy Juditék házához, leülnek:
- Hát hogy lett az, Judit, ez a csoda, hogy templomba jöttél?
Czövek Judit azt mondja:
- A gyülekezetbe készültünk pedig, a nazarénusokhoz, és akkor valaki mintha megfogott volna, és azt mondta volna: “Menj te a templomba!” És mennem kellett oda!
Czövek Judit rég halott azóta, kedves arca elomlott a földben. De sokszor eszébe jut Borkó Juliannának, és megrendülve hálát mond érte Istennek.
A Czövek Judit unokája volt Rozika, a szép és kedves beteg leány. Azt mondta súlyos betegen az ágyban:
- Óh, be szeretnék ott ülni, odafel!
- Hát nem vagy biztos benne, Rozika, hogy odakerülsz, Jézushoz?
A beteg halkan pihegte:
- Nem!
Akkor nap otthagyta a szegény beteget Borkó Julianna, aztán néhány napig nem is tudott elmenni hozzá, mert maga is beteg lett. Mikor felkelt, az első útja Rozikához vezetett. Még élt. Az ige elvégezte benne munkáját ezalatt. Már csak annyit kellett mondani Borkó Juliannának:
- Rozika, néked is szól, bizony, hogy ha Jézusban hiszel, meghalva is élni fogsz. Övé vagy! Erre lehet építeni! Mert Jézus mondta. Ige ez, Rozikám, égnél és földnél sokkal hatalmasabb ige. Te csak azt mondd neki: Uram, itt van egy elveszett bűnös, aki megragadja igéd szeretetét…
A beteg arca lassan kisimult:
- Rozika, érintsd meg hiteddel az Ő igéjét, mint a vérfolyásos asszony az Ő ruhájának szegélyét!
A beteg bólintott, és arcán azzal a sugárzó fénnyel, amit a boldog hit ad, meghalt.
És hittel halt meg az a menyecske is, aki a Zsidókhoz írt levél 12. részéből értette meg állapotát, és látta meg a hit fejedelmét. Csak egy kérdőjele volt még a haldoklónak:
- Julis, mi lesz az árvámmal?
- Hagyd nyugodtan az Úrral, kiről írva van: Ő az árvák Atyja! Nem hazudik!
Minden nap az igével együtt lenni azt jelenti, hogy minden nap ajándékokat és új látást venni! Óh, hiszen meg kellett harcolni minden nap a hitnek szép harcát is, tusakodni kellett a hitért naponta, mert a megtérés nem befejezett dolog. Micsoda boldog üzenetek adatnak minden nap a hívőnek a mindennapi bibliaolvasásban. Némelyik ige kiirthatatlanul és végleg ott marad a szívben, soha el nem felejthetően, hogy minden nap új örömet jelentsen. Mint például ez is: “Amely életet most élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és életét adta érettem”.
A közösség az egész Szentírásból táplálkozik, azért kedves igéik is az egész Szentírásból valók. Ilyen például az ótestamentumi 54. zsoltár. Úgy érzik, hogy ha elveszne az egész Ótestamentum, de belőle ez az egy ige megmaradna, ez is boldoggá tudná tenni a hívő lelket. Kedves igéjük az Újtestamentumból Jézus és a samáriai asszony találkozása. Mikor erről az igéről van szó, Borkó Julianna azt mondja társnőinek:
- Lássátok! Az asszony mindig a testről akar beszélni, és a testiekről. Jézus pedig mindig a lélekről. Ott a baj, hogy az asszonyi élet testi élet, ha nem találkozik Jézussal, és nem hallgatja meg Jézust!
Egyszer a laodiceabeliekhez írt üzenetet olvassa a Jelenések könyve 3. részének 14-22. verseiből. Megdöbbenve látja, hogy mennyire mai üzenet ez. Mennyire a baranyaiaknak való textus ez! Máskor Ezékiel igéjével nézi Baranyát: “Vajon megélednek-e ezek a tetemek?” (Ezék 37,3) És nem tud reá ő se mást mondani, mint a próféta: “Uram Isten, te tudod!”
Mindjobban érzi, hogy mennie kell ehhez a néphez, ehhez a kocsmázó, káromló, egykés, lélekkel nem törődő, eget csak átkaiban emlegető néphez, ezekhez a megszáradt tetemekhez. Hallja az indítást: “Prófétálj e tetemek felől, és mondjad nekik: ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét!”
A környező falvakban járnak először. Különösen meleg kapcsolataik vannak Daróccal, ahol szintén van egy felébredt kis női közösség. A környező falvakba mindenüvé hívogatják Borkó Juliannát. Csúza, Sepse, Hercegszöllős, Vörösmart, Laskó, Karancs! Mindenütt ott marad a mag bizonyságtevése és igemondása után. Mindenfelé Lélekkel teli közösségek alakulnak.
Csúzán a falu feletti hegyre mennek fel és ott a magasban, a roppant kék ég alatt, zöldellő fák között szól az ige és zeng az ének.
Mind többen kezdenek Jézus felé fordulni. Mind többen vannak könyörgők és imádkozók. Sokan imádkoznak a nép felébredéséért. Fáradtan olykor, csüggedten néha, mint Mózes az amálekita csata alatt, könyörögnek szüntelen azért a nagyvétkű népért, amelyet Isten kies helyre tett, szépre és ékesre formált, és még sincs benne hála Isten iránt, és mégis a kocsmákat tölti meg, és üresen hagyja a templomot, meg a bölcsőt.

Igaz, hogy a sátánnak nagyon sok csatlósa dolgozik köztük, sokkal több, mint a Krisztus vitéze. Az alkoholnak több a temploma (Kopácson is öt a kocsmák száma), a közeli Eszéken orvosok vannak, akik mérsékelt díjért pusztítják el az anyák méhében a gyermeket, s higiénikusan, úgyhogy látszólag kevés a kockázata a lelketlen anyáknak. Bűn, és bűn, és bűn! Ezt látni mindenfelé!
A lelkipásztorok között pedig (mély tisztelet és szeretet a kivételeknek) óh, mennyi a csüggedt, a nem kiáltó, a szintén sátáni zsoldba szegődött, a vagyon szerelmese, a munka kerülője, az ige helyett az emberi zagyvaság szószólója. Van miért és van kiért könyörögni ezen a földön. Imádkoznak is az összes bibliakörök.
Egyik-másik közösség néha elcsügged, de Borkó Julianna megjelenik köztük, és igével bátorítgatja őket: “Ne féltsétek ti a Krisztus igazságát! Krisztus ma is tud gondoskodni arról, hogy ha a hivatalosak megvetik őt, behívassanak a kívülállók hozzá!” Ezt látja meg Borkó Julianna egyik csúzai útján, mikor vendéglátó háziasszonya azt mondja egy odatévedt cigányasszonynak:

- Nézd, ez itt Borkó Julis néni!

A cigánynő érdeklődéssel bólint:
- Hallottam már róla.
Borkó Julianna beszélgetni kezd a cigányasszonnyal, hamar az egy szükséges dologra tereli vele a beszélgetést. A cigányasszony félig örömmel, félig kételkedve mondja:
- Mink, cigányok is igazán kapnánk idvességet?
Mosolyogva bizonygatja neki Borkó Julianna az igével:
- Bizony te is, testvér!
A cigányasszony szeme kigyúl az örömtől, izgatott lesz. Azt mondja:
- Karancsra akartam innen menni, főkötőt árulni, de most sietek haza a nagyon beteg, öreg anyámhoz, megmondani ezt a hírt neki is…
Az asszony elmegy, és Borkó Julianna azt mondja a házbelieknek elgondolkozva:
- Látjátok, ez a kedves lélek nem is kérdezett sokat, nem spekulált hosszasan. Csak meghallotta, és elhitte az igét, és elment vele nagy örömmel. Mint a Bibliában a hívők!
Óh, ezek a hívők, a hitük fényével visszavilágítanak a múltból Borkó Julianna felé. Köztük ott van a várdaróci haldokló leány, Juliska. Óh, milyen egyszerre bevette az igét. S hogy mondta az utolsó perceiben láztól és hittől csillogó szemeivel hálásan rámosolyogva Borkó Juliannára:
- Julis néni, olyan boldog vagyok, most, az utolsó órámban!
De voltak, akikkel tusakodni kellett, míg hitre jutottak. Ilyen volt az összeroncsolt lábú Máté Lajos:
- Miért van a szenvedés? - kérdezi, és vádoló hangjával vádolja Istent, és azt, aki hirdeti igéjét.
Borkó Julianna nyugodtan és szeretettel felel neki:
- Miért van? Először is a bűnödért, Lajos. Másodszor azért van, mert szeret az Isten, és ezen a módon akar megállítani, hogy ne járj tovább a mostani veszedelmek útján. Mint Bálám előtt, elszorosítja az utat előtted. Ezért szorította oda lábodat neked is. Intézkedik az Isten, Lajos, és meg kell, hogy álljon a cseléd. (Baranyában “ember” helyett “cseléd”-et mondanak)
Néha nazarénusokkal találkozik missziói útjain. Azt mondja nekik:
- Olvasgassátok, és értsétek meg Péter első levele 3. részének 21. versét!
A közösségnek van néhány kedves építő könyve, amit nagyon szeretnek. Ilyenek: Spurgeon: Harmatgyöngyök, Bunyan János: Zarándok útja, Szikszai: Keresztyén tanítások, Szőnyi Benjámin: Szentek hegedűje és a Halleluja énekeskönyv. A Szentírás és a zsoltároskönyv mellett ezek adnak sok kedves és jó lelki táplálékot.
1914-ben Borkó Julianna és köre, Kopácsi Református Női Bibliakör címen hivatalosan is az egyház felügyelete alatt működő egyesület lesz. Eddig is a templom legbuzgóbb látogatói ők voltak, eddig is sok adománnyal támogatták az egyházukat. Most azonban, hogy jön a nagy vihar, a világháború, még szorosabban húzódnak együvé az egyházzal. Rettentő idők jönnek. De nagy alkalmak ezek az ige vetésére, mert meghasogattatnak sok szív barázdái.
Borkó Juliannáék most már az egyház iskolájának nagytermében gyűjtik össze a lelkeket. Köztük sok a hadiözvegy és az árva. De egy árvát sem hagynak éhen veszni Krisztus munkatársai. A háború után a Jugoszláviai Magyar Református Egyház egyik egyházközsége lesz a kopácsi református egyház. Borkó Julianna figyelmes szeretete kiterjed a Horvátországban élő magyar reformátusokra is. Zdenciben három napot tölt. Daruvárra, Harasztiba is elmegy, és szólja a bizonyságtételt a vágyakozó magyaroknak. Óh, hogy kell ennek a népnek az Örömüzenet! Horvátországban és Baranyában mindjobban kitágul a lelki közösség. Borkó Julianna, az egykori árva és magára hagyott lélek megrendülve, és mély örömmel veszi észre a feléje sugárzó szeretetből, hogy betelt rajta a Máté evangéliuma 12. részének 49-50. verse: A mennyei Atya szeretetében, az Úr akaratát cselekvők nagy lelki közössége, sokasága, kedves nagy lelki család veszi körül a szeretett “Julis nénit”! Jézus százannyit tud adni annak, aki elhagyja az övéit Isten szolgálatáért.
Hányszor keresik fel riadt szemű asszonyok:
- Jöjj, és térítsd meg ezt, meg ezt!
Fejcsóválva mondja nekik:
- Ha én térítem meg, akkor jól néznék ki! Akkor az semmi! Az Úr Lelkéé a térítés. Ha Ő akarja.
Egyszer egy síró anya jön hozzá:
- Jaj, Julis, a leányom elhagyta a vallását! Jaj, mekkora a fájdalmam! Jer, segíts!
Borkó Julianna azt mondja neki:Nem tudok én, de jer, s tegyük le kérésed az Úr elé!
És imádkoztak. Térden állva, nagy könyörgéssel. Ez egy vasárnapi napon volt, alkonyattájt. Szerdán megint jön ragyogó, sugaras arccal az anya.
Borkó Julianna mosolyogva fogadja:
- Te! Úgy látom, örömhírt hozol! Az asszony csupa boldogság, ahogy int:
- Igen, azt! Valaki, mint Bálámnak, elibe állt a lányomnak és visszafordította.
Akkor leborultak megint, de most már hálát adni.
Óh, mennyi bizonyság, mennyi imameghallgatás van e mögött a mosolygó, kedves arcú Borkó Julianna mögött, aki fáradhatatlanul cselédkedik Krisztusnak.
Harkányban a fürdő vizében fekvő asszonyoknak tesz bizonyságot az Úrról. Azoknak az asszonyoknak pedig, akik szeretnének szintén bizonyságtevők lenni, de a sátán akadályozza őket, igével kísértvén őket, hogy “asszony hallgasson a gyülekezetben”, ezt feleli:
- Nézzétek! Asszony vesztette el e világot egykor, ezért méltó volna a teljes elvettetése, de egyelmet kapott. Asszony hozta világra Jézust, s asszonynak kellett (micsoda kegyelem ez is!) először találkoznia a feltámadott Jézussal. És a feltámadott Úr asszonynak mondta legelőbb a feltámadás jóhírét: “Eredj el, és mondd meg nekik!” És írva van, hogy: “Elmenvén Mária Magdaléna, hirdette a tanítványoknak, hogy látta az Urat!” (Jn 20,18) Nem lehet, nem szabad hallgatni annak, aki látta az Urat!
A horvátországi Daruvár fürdőjének a kertjében sétált egyszer, s hallja, hogy a park egyik padján néhány parasztasszony előtt egy nő magyarul a Szentírásról beszél. De mindig csak az Ószövetségről beszél, a törvényről és a Jehováról, az Ő rettenetes ítéletéről, de még véletlenül sem ejt szót Krisztus Jézusról.
Odamegy, és azt mondja az asszonynak:
- Tudja, drágám, hogy az Ótestamentum összes prófétai ígérete és minden igéje mind Krisztusra vonatkozik, a megfeszítettre?!
És Krisztusról kezdett beszélni, csak Krisztusról. Megindokolta azt is, hogy miért a megfeszített Jézusról beszél:
- Mert ez a mi közvetlen ügyünk. Hiszen te is, én is ott voltunk az Ő keresztfájánál. Én is, te is kiáltottuk: Feszítsd meg Őt!
Az Ótestamentumot hirdető asszony felkacagott:
- Ugyan, hogy mondhat olyant, hogy ott volt. Mi köze volt magának ahhoz a feszítéshez?
Borkó Julianna felemeli hangját:

- Igen, ott voltam! Én, a bűnös feszítettem meg Őt. Értem, a bűnösért könyörgött ott Krisztus. Értem, bűneimért volt a kereszthalál.
Az Ótestamentumot, a rettenetes Jehovát hirdető asszony, aki a törvénnyel csak rémíteni tudott, de nem tudott utat mutatni, és Krisztusban célt láttatni, elsompolygott. De ők, a többi éhes szívek ott maradtak még sokáig, és örültek az igének az esti ég ragyogó csillagai alatt.

A “teéretted”-ről sokszor és szívesen beszél Borkó Julianna, hiszen tudja a maga életéből, hogy milyen erőket kapott akkor, mikor megértette, hogy Krisztusnak személyes köze van hozzá, és Krisztus váltsága és áldozata érette történt.

A nehéz időkben így vigasztalja a lelkeket:
- Ne féljetek! Együtt van itt a tüzes kemencében velünk Jézus Krisztus. Ő nem enged feljebb kísérteni!
Máskor maga is elcsügged kis időre. Mert látja a sátán roppant konkolyvetését, mert úgy érzi, részeg halászok és testnek élő baranyai fehérnépek között, hogy sem a jó, sem a rossz nem indítja meg ezt a vastagnyakú és vasinú népet. És ezért sorsa az Izrael sorsa lesz. Ezért kívánna elköltözni, mint Pál, Krisztushoz. De aztán, boldog megszégyenüléssel látja újra és újra, hogy a Lélek ki tud sugárzani drága erejével újra, és újra a sátán vetette konkolymezők felett is. És megérti, hogy az aratásig a tiszta búzának és a konkolynak együtt kell nőni. Az ítéletre!

VI.

1926-ban olyan naggyá nő a közösség, hogy már nem fér el eddigi helyén. Ezért a templom mellékhajóját, amelyre - sajnos - a meggyérült gyülekezetnek már nincs semmi szüksége, egy üvegfallal és ajtóval elrekesztik, s az lesz az imatermük. A nagyköltségű munkára önként adakoznak. Szép és kedves helyet nyernek így ők, akik mindig közel szerettek lenni a templomhoz. Most már bent van helyük a templomban. Óh, milyen boldogság ez! Ott, a templomi imateremben boldogan mondhatja Borkó Julianna:
“Alázatos lélekkel hadd mutassam be az én kicsiny kertemet. Gyengék ezek a palánták még nagyon, de te, óh isteni Kertész, mégis szereted őket, mert drága életedet áldoztad fel értök. Én erősen hiszem, hogy Te a jót elkezdetted bennök, és azt véghez is viszed, mind a Krisztusnak napjáig. Bölcs tervedet megérleled, s rügyet fakaszt az ág, s bár mit sem ígér bimbója, pompás lesz a virág! Óh Uram, arra gondolok, hogy eljön az idő, amikor ezen szőlő kivirágzik, és kimutatja magát a szőlőszem, és kifakadnak a pomagránátok. És az ajtók előtt lesznek minden drágalátos gyümölcsök, ók és újak. És ezek Teneked tartatnak meg, óh drága Szerelmesünk… És e plánták, Uram, Tieid, és Te nekem adtad őket, hogy én ápolgassam és öntözgessem. Óh, micsoda nagy és drága kincsek birtokosává is tettél engem? Meg tudnám-e én ezt valaha hálálni? Soha, soha! Örökéletem sem lesz elég, zengni az Ő dicséretét! Te reám bíztad őket, én pedig Téged kérlek, Te isteni Kertész, Te munkálkodj én bennem és én általam közötük, vezessed, óvjad, és kegyelmed gazdag harmatával élesztgessed őket, ha lankadnak, hogy gyümölcsözzenek és sokasodjanak, mint a folyóvizek mellé ültetett palánták, amelyeknek az idők viszontagságai nem árthatnak.”
Az új helyen, a templomi imateremben gyülekezik össze ettől fogva mindig Borkó Juliannáék bibliaköre. Itt olvassák a Szentírást, itt zeng a sok szép ének. Mert ők nagyon szeretnek énekelni, mindnyájan. A zsoltárokat is, a dicséreteket is, a hallelujákat is. Eleven valóságként él bennük egyik kedves énekeskönyvüknek, Szőnyi Benjámin: Szentek hegedűjének éneklő buzgalma:

Szép dolog, gyönyörűséges
Az Úrnak énekelni.
Ez, ami egy szükséges
S meg kell annak felelni.
Én a jobb részt választom,
Mártával nem halasztom,
Éneklek Szűz Máriával,
Mózes, Debóra s Annával!

Az ének nekik éppen olyan áldott missziói eszköz, mint egykor Sztárai Mihálynak, a nagy reformátornak volt a közeli Laskón. Zsoltárok, dicséretek és halleluják mellett énekli ez a közösség a Borkó Julianna által szerzett énekeket is. Mert a Lélek indítására sok számos éneket ír Borkó Julianna. A hit és a hála fakaszt ajkán éneket:

Énekeld meg hívő szívem
Az Úr kegyelmét,
Aki tőled messze űzte
A bűn gyötrelmét.
Lelkem örök békét talált
Drága vérében,
Áldom érette szent nevét
Minden időben.

Egy-egy ismert zsoltár, dicséret, vagy halleluja dallamára éneklik Borkó Julianna énekeit. Ezeknek az énekeknek a száma sokra nő. Néha álomból serken fel, és annyira tele van a szíve örömmel, hálával és dicséretmondással, hogy fel kell kelnie s lámpát gyújtva leírni azt, ami szívében felgyűlt.
Énekei hódító útra indulnak Alsó-Baranyában. Felzengenek szerte a gyülekezetek női közösségeiben és megtalálják az utat sok vágyakozó ember szívéhez. A hála mellett mély szeretet van ezekben az énekekben:

Szerelmedért mit adjak Tenéked,
Kinek a menny fényes ülőszéked?
Odaadom életem s mindenem
Én Jézusom, Krisztusom, Istenem!

Ismét másik énekben a hitvallása zeng:

Hittel nyúlok utánad,
Érintsem bár ruhádat,
Meggyógyulnak sebeim,
Felszáradnak könnyeim!

Ismét máskor az Úr asztalához hívogat éneke:

Terítve áll ott az asztal,
Jézus az, aki vígasztal.
Eltöröl minden könnyhullatást,
Jöjj lélek, ki szomorkodol,
Éhezel és szomjúhozol.
Megelégít az Úr tégedet.
Javait, ha jól használod,
Benne üdvöd feltalálod.

Jézushoz való hűségéről így énekel egyik énekében:

Hogy megtaláltam
Az igaz barátot,
Elhagyom érte
E csalárd világot.
Jézusnak adom
Szívemet, lelkemet,
Ő igazgassa,
Minden lépésemet.
Vele baj nem ér,
Jöjjön bár halálom,
Sátorába rejt
Jézus, hű barátom.

Jézus boldog bírásának így ujjong:

Bár meghálálhatnám, Jézus, szerelmed
Midőn értem adtad Drága életed,
Te az enyém lettél, Én tied vagyok,
Érted a világon Mindent elhagyok.
Jézus, hű megváltóm, Drága vagy nekem,
Szent öledbe hajtom Elfáradt fejem.
Édes ott pihenni, Hol nincs szenvedés,

Örök, szép életre Van felébredés.

A bűnöst így hívogatja egyik éneke:

Bűnös, indulj meg sírásra,
Tekints fel a Messiásra,
Ki keresztfán szenvedett,
Bűnödért tett eleget.
Édes a bűnbánat könnye,
Megtérő szív drága gyöngye,
Az Úr szívesen veszi,
Kedves áldozat neki.
Ne szállj bűnöddel a sírba,
Ne légy azok közé írva,
Kik földön meg nem tértek,
Bocsánatot nem kértek.
Kiknek része a kárhozat,
Ott nincsen többé áldozat.
Üdvösséget csak úgy nyersz,
Ha szíved Jézusé lesz.

Újra és újra a háláról zeng éneke:

Hála! Hála! Istennek hála!
Égj szívem, mint Noé oltára!
Szálljon égig hálád szent tüze:
Elmúlt a kínok özönvize!
Légy áldott ég és föld Ura!
Mind örökké! Alleluja.

Egyik énekét besorozzák a jugoszláviai magyar reformátusok énekeskönyvébe. A 207. számú dicséret lesz ott, a 8. zsoltár dallamára. A szép éneket a jugoszláviai magyar reformátusság szívesen énekli:

Bár zordonnak látszik utam itt alant,
Mégis van sok, csendes, boldog pillanat,
Mikor, Atyám, imádom felséged,
Érzi lelkem áldott közelséged.

Ha imára összeteszem két kezem,
Trónod előtt magamat úgy érezem,
Nem vagyok más, csak egy gyarló féreg,
Aki csupán kegyelmedből élek.

Imádkozom, legyek bármily méltatlan,

De irgalmad hozzám elfogyhatatlan.
Tudom, figyelsz könyörgő szavamra.
Meg is adod, mi szolgál javamra.

Taníts, Uram, imádkozni buzgóbban

Hogy előtted porba essem mind jobban.
Végre hozzád oly közel juthassak:
Égi gondolattá tisztulhassak!

Borkó Julianna énekei kézírással másolva járnak kézről-kézre, egyik bibliakör továbbadja a másiknak. 1928-ban aztán Szalay Antal kopácsi lelkipásztor kezdeményezésére a kopácsi női bibliakör “Buzgóság” című könyvben jelenteti meg Borkó Julianna énekeit. 1000 példányban kerül forgalomba. Olyan nagy érdeklődés előzi meg, hogy például a csúzai bibliakörös asszonyok bemennek a nyomdába, és onnan viszik el szent türelmetlenséggel az ő kedves Julis nénijük énekeskönyvét.
Az egész Alsó-Baranyában felzengenek e kedves énekek: hívőn, hívón, szépen, sokaknak épülésére.
Szeretnek énekelni errefelé mind a női lelkek. Némelyik bibliakör megkezdi az első éneken, és órák alatt csaknem az egész könyvet végigénekli.
Nemcsak énekeket ír Borkó Julianna, hanem versekben is feldolgoz bibliai történeteket. Ezek közül különösen elterjedt és kedvelt a “Kalászszedés” című, mely Ruth történetét mondja el.
Igen, ő a magyar Ruth. Amit elhagyogattak az Úr hivatalos szolgái, azt szedegeti ő össze, és gyűjtögeti egybe. Mindenfelé hívják, mindenfelé várják. Az egyik nagy jégveréssel megvert község református asszonyai azt írják neki, hívogatólag: “Ne féljen tőlünk… jöjjön drága, édes Nénikém, hadd legyen a mi örömünk teljes. Kevés ugyan a kenyerünk, de bővölködünk szeretetben.”
Egy másik faluból egy megtért, de visszaesett asszony ír levelet neki: “Látom, hiszem, hogy az Úr Jézus szomorúan legyint a kezével, mondván: Nyomoréknak maradsz, sohasem tudlak megtanítani, sohasem fogsz rám hasonlítani, mert e világ és a földi élet gondjaival, bajaival sokkal többet törődsz… Esedezem édes Testvérnénikém, imádkozzon értem szüntelen.”
De nemcsak levélben, hanem személyesen is sokan keresik fel, főként olyanok, akik megtértek, de aztán az “első szeretet” valami ok miatt meghidegült, meghűlt bennük. Jönnek riadtan és elmennek tőle megvigasztalódva, lelki ajándékként vett megvilágosító igével, újra Jézus iránt felszított szeretettel, és megtanulva azt, hogy a megtérés nem egyszer s mindenkori, hanem mindennapi szent munka. Minden nap újra választanom kell, minden nap meg kell térnem! És tudnom kell bizalommal, hogy a közbenjáró Jézus is minden nap közbenjár, és könyörög érettem. Tusakodik értem minden nap Jézusom! Nekem is tusázni kell érte!
A Lélek indítására újra és újra kéri bibliakörét és a többi bibliaköröket a kitartó, állandó imádkozásra. 1926-ban óriási árvíz ítéli halálra a falut. A belgrádi lapok megrázó riportokat írnak a szorongatott, végső veszedelembe jutott községről, ahol szinte lógnak már a töltések, s ahol a megijedt macskák a háztetők kis ablakán néznek ki állati rémülettel.
Ezekben a napokban Borkó Juliannáék imádkozó keze a szó szoros értelmében felemelve van. Szüntelen könyörögnek azért, hogy ha az Úrnak az az akarta, akkor legyen irgalmas. Az árvíz elvonul, a falu megmenekül. Isten megmenti a néhány igazért a többit is. A bűnös falut, amelyről ezt írja Szalay Antal lelkipásztor ezekben az években: “Húsz temetésre nyolc születés esik. Az új generációt valami megmagyarázhatatlan vallási, nemzeti és morális közöny, és munkától való iszonyodás jellemzi.”
A lelki munkában eltelik az idő, elszállnak az évek, jön az öregség. De a kor nem gátolja meg teljesen Borkó Juliannát abban, hogy széjjeljárjon az evangéliummal, az egyetlen magyar orvossággal. Mert ez a mi népünknek az egyetlen medicinája!
- Igaz - mondja -, hogy népünk jó része még csak ott tart, ahol a bibliai ördöngös, aki ezt mondta: “Názáreti Jézus, miért kínzol?” Azt hiszi, hogy Jézus még nehezebbé teszi életüket. Pedig az Úr meg akarja, és meg is tudja gyógyítani őket!
- A mi népünkből - mondja - még mindig hiányzik az, amiért pedig éltetni akarja őket Isten, a két nagy szeretet: mi sem Istent, sem embertársainkat nem szeretjük eléggé. Szeretet nélkül pedig ide jutunk, lám! A Kánaánból is temető lesz, ha nincs ott elég szeretet a lakók szívében. Rá kell mutatni a halálos veszélyre népünknél. Nem földi ellenség, hanem az istennélküliség a mi nagy ellenségünk. Istenhez kell hajolni, és kijönni Szodomából.
A rá figyelő asszonyoknak gyakran szól Lót feleségéről. Elénekli velük a halleluja énekeskönyv 60. énekét, mely neki kedves missziói éneke:

Bús sóbálvánnyá válva,
Hideg szívvel, merőn
Hányan maradnak állva
Útjoknak felén?!

Mehettek volna mennybe,

De vonta a világ,
Óh, juttassák eszembe
Lótnak asszonyát!

Micsoda kegyelem - mondja nekik -, hogy a mai Lót-feleségek még eddig nem pusztultak el, de nagy kegyelem, de nagy kegyelem! Ne sántikáljatok kétfelé, ne nézzetek vissza! Jézusra nézzetek!
Olykor lelkipásztorokkal és más lelki munkásokkal is összetalálkozik. Bűnbánatra hívja őket:
- Mi vagyunk elsősorban hibásak az alvó lelkekért. Nagy bűnbánatot kell tartanunk, s úgy indulni el igazi, új munkára, megbecsülve a legkisebb lelket is, nem úgy, mint némelyik baranyai pap, aki ha egy-két lélek van csak a templomban, akkor hazaküldi őket.
1940-ben a “Magvető” című egyházi újság minden délvidéki református családhoz elviszi szép vigasztaló versét:

Nézd csak, ezren készülődnek,
Házaikból menekülnek.
Lehet, téged is már holnap
Futás közben ér a szombat!

Testvér! Jöjj Jézushoz hamar,
Ő neked ma még jót akar.
Kínálja az üdvösséget,
Fogadd el, mert örökélet!

Egyszer egy “vándorapostol”, egy nyugalmazott vén vasutas is felkeresi. Biciklivel jön a nagy nyárban, és azt mondja, hogy a Lélek küldte őt ide, hogy itt munkálkodjon. Borkó Julianna azt mondja neki, hogy nem igen a Lélek küldhette, hiszen most aratási idő van, és nem lehet összegyűjteni a népet az “imádkozás órájára”. Beszélgetés közben a “vándorapostol” megkérdezi tőle, hogy szokta-e ő is vagdosni a papokat, és egyéb lelki munkásokat. Mert ő szokta! Borkó Julianna azt feleli, hogy ő nem szokta, ő ahelyett imádkozni szokott értük, hogy töltessék ki rájuk bővebb mértékben a Lélek. Aztán meginvitálja a “vándorapostolt”, hogy ha már itt van, jöjjön ki a mezőre aratni. A forróság azonban úgy látszik, nincs ínyére a vándornak, és elszivárog.

VII.

1944 nyarán három áldott napot töltöttem Kopácson, ebben a kedves, hangulatos vízifaluban, Borkó Julianna mellett. Három napon keresztül hallgattam őt az imaterem hűvös csendjében, míg elbeszélte élete történetét, az igazi hívőnek azzal a Szentlélektől adott művészetével, amelyben eltűnik az “én”, és kiragyog a Krisztus.
A falu felett a Dráván túlról az amerikaiak hatalmas légi csordái zúgtak, vitték az ítéletet Budapest felé. Mi ültünk az imateremben és a gépek zúgásában hangzott Borkó Julianna bizonyságtétele az örök megtartó Krisztusról.
Megkérdeztem tőle végül, hogy van-e üzenete? Azt felelte:
- Van! A hitetlenek hagyják el a pogány isteneket, és ragadják meg a Krisztus palástjának szegélyét, mint a vérfolyásos asszony. Olvassák el azt a történetet (Mt 9,20-22), abban meg van írva, hogy kell csinálni. A hívők, a bibliakörbe tömörültek, vagy magánosok pedig imádkozzanak többször, buzgóbban, és forróbb könyörgéssel az egész magyarság megmaradásáért! Imádkozzon egyházért és népért minden hívő buzgóbban. Tartsunk össze a gyülekezetben és imaórákon, mert ezek a közösségek azt jelentik, amit Mózesnek jelentett Áron és Hur: segítik feltartani imádkozásra a mi sokszor meglankadó kezünket és szívünket! Legyen több hite a református nőnek! A niniveieknek lám csak annyi reménységük volt, hogy: “Ki tudja, talán visszatér és megengesztelődik az Isten, és elfordul haragjának búsulásától, és nem veszünk el!” (Jónás 3,9) És ez a “talán” elég volt arra, hogy meghőköljenek a bűn útjáról. Mennyivel több és biztosabb a mi reménységünk! Ha Krisztusba kapaszkodunk, semmiképpen el nem veszünk! A lányok Krisztusnak adják át magukat. Szomorú példák mutatják, hogy mi lesz abból a lányból, aki a világnak adja oda magát.”
A lányoknak külön üzenete is van:
“Óh, lánykáim! Szeressétek nagyon Krisztust. Egy 75 éves vén mondja nektek: ez az igazi boldogság, igazi élet, Őt szeretni, Övé lenni. Jaj, kössétek hozzá életeteket! Szükségetek van rá, hogy erősségetek legyen az életben. Mert jaj, milyen azoknak a legényeknek egy része, akikből kikerül majd házastársatok! Krisztus nélkül mi lenne veletek ilyen férfiakkal való házaséletben?! Az igével üzenem néktek: Vigyázzatok, el ne sodortassatok! Mert ez a világ nem csak a férfiak vérére szomjas, de a ti tiszta életetekre is. Jöjjetek Jézushoz, legyetek hűségesek Jézushoz, Ő megvéd!”
A lelkipásztoroknak ezt üzeni szeretettel és alázattal egy öreg szolgálócselédje Krisztusnak: “Többet kell imádkozni és többet kell tusakodni a ránkbízottakért. Olyan szeretet legyen bennünk a ránk bízottak iránt, mint amilyen Pál apostolé volt, aki kívánt átokká lenni népéért, csakhogy megnyerje azt Krisztus és az örökélet számára. Nyíltan meg kell mondani, hogy a háborút a bűn hozza ránk, hogy a háború ítélet. De hirdetni kell, hogy nyitva van a bárka, a szabadulás és a béke bárkája: erős az, Krisztus csinálta, elférünk benne mind!”
Ezeket mondotta Borkó Julianna, a 75 éves áldott öreg hívő lélek, a Drávaszög nagy imádkozója.
1940 táján megírta életrajzát, ebből valók ezek a szavak:
“Nemsokára elmúlok. Csak Te vagy örök és változhatatlan, én Istenem és Atyám. A Te esztendeid nem érnek véget, ígéreted állandó és örök. Csak a Te hatalmas és jóságos kezedet látom, én megtartó Krisztusom. Óh, hányszor kimentettél a habok közül, hogy élve dicsérjelek Téged! Még csak egy kérésem van: majd amikor munkámat bevégzem, s napom alkonyra száll, majd tán egy csendes estelen, hallom az édes szózatot: pihenni térhetsz gyermekem! Óh, akkor engedd, hogy hozzád vágyó lelkem téged megláthasson, és az egekben örökké dicsérhessen és imádhasson…”
Borkó Julianna egyik imájában ezt mondta: “Köszönöm Uram, hogy gyufaszál lehettem!”
Hisszük, több volt ő annál. Hiszen sokakat elvezérelt a lélek által az igazságra, egy hosszú életen át. S az ilyenek fénylenek, holtuk után is.

Köszönjük neked Jézus Krisztus Urunk Borkó Julianna testvérünket. Köszönjük, hogy a Drávaszögben mindnyájunkért könyörög valaki. (Illetve, hogy csak könyörgött, mert hiszen áldott, kedves szíve ezelőtt húsz évvel megállott immár.)

Szabó Lajos
református lelkész