Gondolatok innen-onnan

Miért is kell istentiszteletre járni?

Sokan úgy gondolják manapság, hogy az istentiszteleten való részvétel olyan cselekedet, amit nyugodtan hanyagolni lehet. Csak formaság! A szívünk érzései a fontosak, és nem a külsőségek! Védekezésképpen azt is szokták mondani az emberek, hogy olyan sok dolga van az embernek, e sok feladat szinte lehetetlenné teszi az istentiszteleten való részvételt. Sokszor igen fáradtak vagyunk és egyébként is, gyakran meglehetősen távolinak tűnik, ósdi és unalmas az igehirdetés üzenete a számunkra.

De arról is hallhatunk, hogy néha a templomban összegyűlt emberek jelentik az istentiszteleten való részvétel akadályát. akik ott vannak, legtöbben nagyon idősek, nézeteikben és magatartásukban merevek, nem szívesen megy közéjük az, aki gondolkodva és aktívan éli az életét.

Az emberi véleményeket meghallgatva készek vagyunk arra, hogy elfogadjuk ezeket az érveket. A kérdést döntse el mégis az, hogy a templomról, az istentiszteletről mit tanít Isten Igéje! Mert a keresztyén embernek sohasem a saját véleménye, érzései, vagy a közvélekedés szerint kell cselekedni, ha már egyszer keresztyénnek vallja magát, hanem Isten akarata, az Ő akaratát kell meghallani, lehetősége szerint megérteni, és mindenképpen azt kell követni. Itt nincs alkudozás! Nem számít, hogy mennyi a munka, hogy fáradt-e az ember, hogy milyen környezet, milyen emberek vannak az istentiszteleten! Isten akarata a keresztyén ember életének alaptörvénye.

Az első, amit meg kell hallanunk az a negyedik parancsolat, amely így hangzik:  Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!  De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.

Mindenki számára világosan, érthetően hangzik ennek a parancsolatnak minden szava. Isten azt parancsolja az övéinek, hogy a nyugalom napját szenteljék meg. Ez a parancsolat egyenértékű a többi parancsolattal! Pontosan olyan érvénye van, mint a ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, vagy ne tanúskodj felebarátod ellen. Igaz, hogy a globalizálódó, főleg pénzügyi körök által uralt és irányított világ különös jelentőséget tulajdonít a második törvénytábla pénzzel és anyagi javakkal kapcsolatos parancsainak, ezekre a legérzékenyebb a lelkülete, de Isten törvényében minden paragrafus egyforma fontosságú! Sőt, a zsidóság még mintha ki is emelte volna ezt a parancsolatot a többi közül, hiszen azt tanította, hogy a Messiás akkor jön el, amikor minden zsidó ember megtartja tökéletesen a szombatot. Igyekeztek is minden eszközzel megtartani és megtartatni a szombatot. De mintha a szombat megtartásának a kérdését olyan fontosnak is tartotta volna Isten népe, hogy azt fejezte ki vele: Ennek a törvénynek a megtartása segíti a többi parancsolat komolyan vételét, s elhanyagolása pedig a többi parancsolat komolyan vételét is ellehetetleníti. Ezért a szombat pontos megtartása érdekében aprólékos magyarázatokkal látták el ezt a törvényt.

A negyedik parancsolatnak a megtartása valóban kiemelkedő fontosságú! Megtartásával az ember először azt bizonyítja be, hogy komolyan veszi Istent, Isten akaratát, s szívből keresi az Istennel való közösséget. Az istentiszteleten való jelenlétével a hívő ember bizonyítja azt, hogy keresi Isten közelségét, mert Isten közelségében jól érzi magát, gyönyörködik Őbenne, és az Ővele megtalált közösség életének legfőbb értéke. Egyszerűen fogalmazva bizonyságát adja annak, hogy: Hisz Istenben! A hit ugyanis elsőrenden nem valaminek az elhívését jelenti, hanem ragaszkodást, bizalmat, személyes közösségvállalást jelent. Aki a negyedik parancsolatot nem veszi komolyan, nem kíván bemenni Isten nyugodalmába, annak életében a hit olyan fogalom, amely valószínűleg nem jelent semmit.

A hitben élő és Istent szerető ember az istentiszteleteken való jelenlétével is hozzájárul az egyháznak ahhoz a vallástételhez, amelyet a világ előtt felmutat: Isten munkálkodik a mi korunkban is, és van Istennek népe ebben a világban!

Ha az Istentől távol élő emberek közül valaki elmegy egy istentiszteletre, akkor azt veszi szemügyre először, hogy milyen a templom és kik vannak az istentiszteleten. Ha egy elhanyagolt templomba lép be, és néhány idős embert lát csupán a padokban ülni, akkor óhatatlanul az a látás erősödik meg a szívében, hogy az egyház valóban halott, Isten pedig nem is létezik. Az idegenek általában a templom állapota és a benne ülők létszáma, aktivitása alapján alakítják ki magukban véleményt Istenről, a hitről, az egyházról.

A jelenlét vallástétel! A távolmaradás is! Ma, amikor sok elmarasztaló vélemény hangzik el az egyházzal, a hittel kapcsolatosan, akkor ez annak is a következménye, hogy sokan nem vallják meg, nem mutatják meg a hitüket a jelenlétükkel, hanem inkább azt a hitet erősítik mindenkiben, hogy nem fontos templomba járni, nem fontos az istentiszteleteken részt venni, s Isten ügyét, akaratát sem kell komolyan venni.

Természetesen az istentiszteleteken való részvétel nem csak abból áll, hogy az ember csendben végighallgatja az igehirdetést, és azután hazamegy! Az istentiszteleteken, a templomban az Isten népe van együtt. Egy közösség. Ennek a közösségnek az életét a Szentlélek által összekapcsolt közösségnek a tagjai teszik sokszínűvé és gazdaggá. Ebben a közösségben sokféle lehetősége van a szolgálatnak. Mindenki megmutathatja lelki, szellemi értékeit, lelki ajándékait, szolgálhat az Úrnak. Ezek a szolgálatok csak akkor jelennek meg, ha az, aki az istentiszteleten jelen van hajlandó aktívan részévé lenni a közösségnek. Nem zárkózik el, nem inkognítóben, titokzatos idegenként ül a templomban. Ha aktívak vagyunk, akkor a lelki, szellemi gazdagságnak hihetetlen bősége jelenik meg a gyülekezeteinkben. Isten minden ember számára tálentumokat adott. Vannak fontos és mindenki által elvárt feladatok: betegek látogatása, szegények segítése, szegények gondozása, gyászolók vigasztalása, idősek, magányosok felé végzett szolgálatok, vannak missziói feladatok, ifjúság körében végzett munkák, kirándulások szervezése, ismeretterjesztés….. Kimeríthetetlen a gyülekezetben megjelenő szolgálatok gazdagsága! Olyan szolgálatok is vannak bőségesen, amiket nem csak lehet, de kell is végezni!

Ha nem veszünk részt az istentiszteleteken aktívan, nem kapcsolódunk be a közösség életébe, szolgálatába, akkor ezzel valójában romboljuk az egyházat, a gyülekezetet és egészen természetesen az emberek gondolatában azt a nézetet erősítjük az egyházról, hogy az egyház idős, tehetetlen emberekből álló jelentéktelen, erőtlen és értelmetlen szerveződés. Nem szolgáljuk Isten dicsőségét így!

A környezetünkben sok olyan ember van, aki segítségre, védelemre szorul. Az emberi élet sok gondja, nyomorúsága, a megoldhatatlannak látszó problémák sok embert arra indítanak, hogy védelmet keressenek, segítségre találjanak. Isten akarata az, hogy a gyülekezeti közösség legyen az a közösség, ahol védelmet talál az özvegy, az árva, az üldözött, a szegény. Igen sokszor jönnek is megtört szívű, megszomorodott, félelmek között élő emberek a templomba! Vajon milyen közösséget találnak ott? Védelemre lelnek? Hogyan találnának akkor, ha azok, akikre számít nincsenek a helyükön, mert nem vették komolyan a negyedik parancsolatot, amely Isten határozott akaratát fogalmazza meg minden hitben élő ember számára?

Isten népének igen nagy a felelőssége! Mindenkinek ott kell lenni a helyén! Isten maga parancsolja ezt! Az engedetlenség bűn!

Az a gondolat, amit sokan hangoztatnak, amely szerint nem fontos a templomba járás akkor, ha az ember szívében őszintén hisz Istenben, azért is igen nagy tévedés, mert az elnéptelenedő egyház törvényszerűen fokról fokra egyre jobban elnéptelenedik. A gyülekezettel közösséget nem vállaló szülők a gyermeküket nem nevelik rá arra, hogy istentiszteletre kell jönni, hogy benne kell élni Isten népének a közösségében, hogy a templomot, a gyülekezetet fenn kell tartani. Lassan elnéptelenedik az istentisztelet, düledezni kezd a templom. Néhány generáció után már nem marad senki, aki istentiszteletre igyekszik. Először otthon imádkoznak (Milyen imádság az? Egyáltalán imádságnak lehet ezt nevezni?), azután majd sehol nem imádkoznak. A gyülekezet módszeresen felszámolja önmagát. Engedetlenségével nem adott a következő generációnak esélyt sem arra, hogy a hit ajándékát, a hitben élt élet gazdagságát megismerje. A gyermekek, unokák életét kiszolgáltatta idegen lelki hatásoknak, az ateizmusnak, a nihilnek, a drognak és a kiüresedett életnek.

Nem véletlenül van bele íródott a tízparancsolatban a negyedik! Nem véletlen az, hogy Izráel népe ezt tartotta a legfontosabbnak a parancsolatok közül. Az élet is bizonyítja, hogy Isten javunkra adta az Ő parancsolatait. Ezt a parancsolatot különösképpen. Ha a negyedik parancsolatot nem tartjuk be, ha nem vagyunk ott a gyülekezet közösségében Isten előtt minden alkalommal, akkor fokozatosan az összes parancsolatot is figyelmen kívül hagyjuk majd és önmagunkat, gyermekeinket, embertársainkat, a következő nemzedéket is megkárosítjuk, Istent pedig nem szeretjük, és nem tiszteljük, hanem azt a gondolatot követjük, amit Ádám és Éva fogalmazott meg: Magam akarom eldönteni, Isten nélkül, hogy nekem mi a jó és mi a rossz.

Korunkban az a szokás, hogy amikor a törvényről van szó, akkor egy magasabb rendű törvényről, a szeretet törvényéről kezdünk beszélni. „Szeress és tégy, amit akarsz!” – mondják, Augusztinuszt idézve. Érdekes, hogy a szeretetet oly készen hangoztató világban éppen a szeretet lesz az egyre inkább keresett érték. Valami nagy gond van itt! De csendesedjünk el és próbáljuk végiggondolni a szeretet parancsának fényében is a negyedik parancsolatot!

Önmagunkra tekintve, vajon nem az a szeretet, ha a negyedik parancsolatot komolyan vesszük? Egy hét megfeszített munkája után vajon nem akkor szeretjük önmagunkat, ha Isten szeretetének csodálatos közelségét keressük? Vajon nem akkor szeretjük magunkat, ha Őrá figyelünk és Őbenne gyönyörködünk minden héten egy napon át? Mennyivel más lenne az életünk, ha ezt megtennénk!

Istent szeretni vajon nem úgy kell, hogy engedelmeskedünk az Ő akaratának? Nem az lenne az Ő dicsérete, ha az Ő népe ott lenne az Ő templomában? Mennyivel másabb lenne a társadalom élete, a közhangulat, az emberek életérzése, ha így szeretnénk Istent és egész heti forgolódásunkat is áthatná az a lelkület, amely nála erősödött meg a szívünkben! Nem sokat kér tőlünk, felajánlja az Ő élő jelenlétét nekünk, amikor azt mondja: :  Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!  De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.

Csodálatos ajándék ez, hogy Isten meghív minket és részesít bennünket az Ő nyugodalmában!

Embertársainkra tekintve vajon a szeretet nem az jelenti-e, hogy vállaljuk egymással a közösséget Isten előtt? Legyen bennünk annyi szeretet, hogy Isten előtt együtt vagyunk mindenkivel, aki ott van az Isten házában. Együtt dicsérjük a mi Istenünket, és közben erősítjük egymást hitben, reménységben, segítjük egymást a tisztább és a szentebb életre, és ha valakinek valamilyen gondja van, akkor mellé állunk.

A mi korunkban, a tisztátalan liberális szájból elhangzó szeretet fogalomnak semmi köze nincsen a szeretethez. Ez csupán az emberi gonoszság palástolására és védelmére felhasznált szóhasználat.